Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
témáról folytatott beszélgetésünket Lesenyei Gábor is az elriasztó példákkal kezdi. És ez nem egyszerűen hatáskeltés. Mindannyian emlékszünk az utóbbi évek halálos baleseteire. A Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban cianidos gázok gyilkoltak a szennyvízaknában. Vácott, az Egyesült Izzó telepén kénhidrogén ölt embert. Mindez a fel nem ismert és kellően nem érzékelt veszély következménye. Évek óta van érvényben nálunk a víz kötelező derítésére, tisztítására ipari törvény. Csakhogy, mint számtalan más esetben, túlságosan komolyan eddig nem vették a nagy gyárak. Fizetgették a kirótt bírságot, de úgy találták, még így is jobban jönnek ki, mint egy nagyon is költséges tisztító berendezés megépítésével. E ván teljesen elmocskolódott, ma már fürödni sem lehet benne, nemhogy inni belőle. Az alföldi folyók, a Kapos, a Tápió közvetlen, fenyegető veszélyben vannak. S a fővárosiak a megmondhatói, a Dunát agyon kell klórozni, hogy valamennyire is ihatóvá váljék a vize. A vízgazdálkodás, a folyók tisztasága a létkérdés. Ez ma már nem egyszerűen szólam. Felismerték az ország legnagyobb ipari központjai is. Ennek tanúbizonysága, hogy a Vízkísérleti Osztály „kuncsaftjai” közé tartozik a Tiszai Vegyi Kombinát, a Szőnyi Kőolajipari Művek csakúgy,, mint az Ózdi Kohászati üzemek vagy a Hatvani Konzervgyár.Ennyi csak elég a veszély felismeréséhez? Az ember termel, és egyre többet termel, miközben természetes környezetét, lételemeit gondatlanul herdálja. Hazánkban a következő tervidőszakban a vegyipart fokozottabban fejlesztik. Ezzel együtt jár a nyersolaj-feldolgozás és természetesen, a víz szennyeződése is. Minél fejlettebb egy ipar, annál több vizet használ fel, minél több vizet használ, annál többet piszkít be. Szerencsére, ez ma már nem újság. A szakemberek is pontosan tudják, hogy nincs az a mérhetetlen készlet, ami egyszer el ne fogyna. Nem lehet csak elvenni. Vissza is kell adni. A levegőnek az oxigéntartalmát, a folyóknak a vizét. Ezen fáradozik a Mélyépítési Tervező Vállalat Vízkísérleti Osztálya. Lesenyei Gábor osztályvezető felügyeletével harmincöt ember járja az országot, a jelentősebb ipari centrumokat, és igyekszik felderíteni a felhasznált vizek összetételét s a tisztítás technológiáját. Hiszen egyfajta ipari szennyeződést csak bizonyos módszerrel lehet „kifogni” a vízből. Igen ám, de az utóbbi esztendők ipari fejlődése bebizonyította, hogy ennek fele sem tréfa. A veszély nagyon is közeli, s a hatóságok is egyre borsosabb összegeket hajtanak be a rendelkezéseket be nem tartó vállalatokon. Ekkor lendült fel igazán a mi tevékenységünk. Most már nem akadékoskodó, kellemetlen emberekként fogadtak, hanem egyenesen kérték a segítségünket. A Csepel Vasműnek is először ki kellett fizetnie több millió forint büntetést, csak azután bízott meg bennünket egy derítő berendezés megtervezésével. Nem vitás, a víztisztító berendezés nem olcsó mulatság. A vállalatok olykor úgy érzik, olyan beruházásra költik a pénzt — bár ezer más helye lenne —, amely soha nem térül meg kézzelfoghatóan. Mégis, egyre többen látják be, ha egyelőre csak a szigorú intézkedések hatására is, hogy nem bakafántoskodásról van szó. A tiszta víz — közérdek. Az ipari fejlődés tempójának növekedésével pedig egyre inkább azzá válik. E felismerésnek is köszönhető, hogy Magyarország — a cikk elején említett példák ellenére — igen jó helyet foglal el a vizek tisztaságát illetően, a fejlett európai országok között. Ebben nem kis érdeme van a Mélyépítési Tervező Vállalatnak és ott is a Vízkísérleti Osztálynak, amelyet éppen jó hírneve miatt kerestek és keresnek megrendelésekkel Svédországból éppúgy, mint Jugoszláviából vagy a Német Demokratikus Köztársaságból. Lesenyei Gábor osztályvezető a térképen is mutatja, hol mindenhol dolgoznak Ez már a munka végeredménye. A pécsi városi derítő berendezését látjuk a felvételen Munka a terepen Műszeres vizsgálat is szükséges a víz szennyeződésének ellenőrzéséhez