Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-15 / 37. szám
Magyar Kloss kapitány? Több részes tv-filmsorozat készül Láng Vince grófi sofőr • nyugodtan fogyasztja vacsoráját egy pesti kifőzdében, amikor razziába keveredik. A rendőrök felfigyelnek rá, igazoltatják, majd felszólítják, hogy kövesse őket. A kifőzde tulajdonosa ijedten fordul az egyik rendőrhöz: — Biztos úr kérem, a vendégem még nem is fizetett. — Ne idegeskedjék — nyugtatja meg Láng Vince —, tévedés az egész. Egy óra múlva itt vagyok. Honnan is tudhatná, hogy még tíz év múlva sem tér vissza a kifőzdébe ... ? *** Tulajdonképpen kicsoda ez a Láng Vince? — Szürke kisember — mondja Pintér József, az Egy óra múlva itt vagyok című tv-sorozat írója. — A fenti jelenet a film első részében látható, az időpont 1937, amikor az ifik megtámadták a Tompa utcai nyilasházat. A rendőrség spicliket épített be közéjük, és azzal a feladattal bízták meg, hogy a támadás során használja fegyverét, s így ürügyet adjon arra, hogy széles kommunistaellenes kampányt, letartóztatásokat foganatosíthassanak. Erre a spiclire hasonlít Láng Vince, akit a rendőrök „begyűjtenek” a kifőzdéből. Vince hiába bizonygatja ártatlanságát, zsebében rozsdás pisztolyt találnak (egy guberálótól vásárolta), s így a rendőrség — bár tudja, hogy ártatlan — jó ürügyet talál, hogy bejelentse: megtalálták a Tompa utcai merénylők egyikét. Láng Vincét 18 hónapi börtönbüntetésre ítélik, s úgy kerül bele az ellenállási mozgalomba — amelynek később kiváló harcosa lesz —, akár Pilátus a Credóba. *** — A több részes filmsorozatban a magyar ellenállási mozgalom részvevőinek, mártírjainak szeretnénk emléket állítani — veszi át a szót Wiedermann Károly rendező. — Azoknak a magyar partizánoknak, akik a világ minden táján: a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Spanyol- és Franciaországban, Belgiumban és másutt, fegyverrel a kézben küzdöttek a fasizmus, a náci megszállók ellen. A sorozat első hét folytatását forgatja jelenleg a stáb. — Tahitótfalu lakosai — akik nem tudták, hogy a helységben filmesek tartózkodnak — rémülten rohantak elő a házaikból, olyan lövöldözés, kiáltozás, üldözés folyt az utcákon. Itt vettük fel ugyanis a film néhány jelenetét, s bizony egy kissé „fejtetőre” állítottuk Tahitótfalut — meséli a rendező. A film 1937-ben kezdődik és 1945-ben fejeződik be. Műfaja? — Ne tagadjuk, kalandfilm, akár a Kloss kapitány (amit egyébként nem óhajtunk utánozni) — mondja a rendező. — A történeteknek azonban van egy valóságos történelmi magja, s arra épül a sztori. Még a forgatás megkezdése előtt felkerestük Úszta Gyula altábornagyot, a Magyar Partizán Szövetség főtitkárát, s konzultáltunk vele a forgatókönyvről. Egyszóval, igyekszünk a valóság talaján maradni, erre kötelez dokumentarista „múltunk” is. Valóban: a Wiedermann —Pintér alkotópárosra ez a valóság-feltáró, dokumentarista stílus jellemző. Előző közös munkáik: Az ásotthalmi boszorkány, az Állomáson, a Mi és mások, a Lezárt ügy is erről tanúskodnak. Az Egy óra múlva itt vagyok című kalandfilmsorozatban — amelyet a Televízió második programjában sugároznak majd — „színre lép” a magyar művészek színe-java. Láng Vincét Harsányi Gábor kelti életre, de szerepel rajta kívül Greguss Zoltán, Márkus László, Nagy Attila, Páger Antal, Molnár Tibor, Szabó Gyula, Dégi István és sokan mások. Tárgyalások folynak Szergej Bondarcsukkal és Stanislaw Mikulskival is. Lehet, hogy mégis lesz valami köze a filmnek Kloss kapitányhoz... ? K. GY: Egy kocka az Egy óra múlva itt vagyok című alkotásból (a képen: Szabó Ottó) RAJNOGEL IMRE felvételei Harsányi Gábor (jobbra), az új sorozat főszereplője, Schwetz Andrással Dégi István, Harsányi Gábor, Juhász Jácint Fogolyként (Dégi István és Szabó Gyula) Izgalmas jelenet a filmből (Szabó Ottó, Csomós Mari, Greguss Zoltán és Juhász Jácint) kétféle szerepben Dömötör Erzsi Beszélgetés Dömötör Erzsivel A rádió közismert „pagodá”-jában találkoztunk. Felvétele volt: az Abrakadabra bolygó című ifjúsági rádiójátékban fiúszerepet alakított. — Nem ez az első „nadrág-szerepem" — mondja —; néhány évvel ezelőtt, „faluszínházas” koromban játszottam Nyilas Misit is. Olyan élethűen, hogy egy pécsi bányász — akivel tréfából elhitették, hogy a színpadon látott „fiú” árva gyerek — örökbe akarta fogadni. Öt esztendeje a Néphadsereg Művészegyüttesének tagja. („Nemrég kaptam meg a törzsgárda jelvény bronz fokozatát” — újságolja büszkén.) Szereti a hivatását, pedig nem könynyű a munka: télen, nyáron, farkasordító hidegben és aszfaltolvasztó kánikulában egyaránt járják az országot, távoli helyőrségekben, laktanyákban fakasztanak mosolyt, szórakoztatják, nevelik a fiatalokat. — Talán a legnehezebb a mi munkánkban, hogy a katonaközönség sokféle érdeklődési körű és műveltségű fiúkból tevődik össze. Van közöttük budapesti értelmiségi és vidéki parasztgyerek, aki talán akkor lát először színházat, s nekünk mindkettejük nyelvén kell beszélnünk, meg kell találnunk a közös témát, egy „hullámhosszra” kell hangolódnunk velük. Közönségünk kétévenként változik, s talán ez is egyik fő oka annak, hogy sosem válik unalmassá, egyhangúvá a munkánk. Van olyan hónap, hogy csaknem mindennap színpadra lép. Jelenleg a Katonadolog című összeállítással járják az országot. Ebben a műsorban énekel és prózai szerepet is játszik . Már az ötvenedik előadásnál tartunk, de bízom benne, hogy elérjük a százas szériát. Beszélgettünk a jelenről, hívják szinkronizálni, rádióba, tévébe, de a sok vidéki fellépés miatt nehéz az egyeztetés. Ezt nem panaszképpen mondja, hiszen egy sikeres vidéki laktanyalátogatást többre becsül egy rossz tévészerepnél. Aztán a múltra terelődik a szó, kedves történetet mesél. — Öt éve, amikor a Művészegyüttes tagja lettem, az énekesek, táncosok egyenruhában jártak. Még nem ismertem az arcokat, s előfordult, hogy nem köszöntem egy-egy kollégának, amit aztán a szememre vetett az egyik énekkari tag. Attól kezdve, ha szembe jött velem egy katona a Tisztiházban — biztos, ami biztos — rámosolyogtam, és köszöntöttem. Az egyik ilyen alkalommal a Váci utcai klub ajtajában öszszetalálkoztam egy középkorú őrnagyval; ismerősnek tűnt, hát megszólítottam: „Vége a korrepetálásnak?” Bizonytalanul vállat vont, mire megkérdeztem: „Ma nem énekel, kolléga?” „Nem, nem énekelek” — válaszolta az őrnagy, akiről kiderült, hogy egy vidéki laktanya parancsnoka, s csak ritkán — mondjuk, szilveszterkor — fakad dalra, de akkor is a fehér asztal mellett, és nem a színpadon ... (Kárpáti)