Lobogó, 1975. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-13 / 11. szám
SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT JÓKAI MÓR Mindannyian olvastuk, olvassuk regényeit. Legnagyobb íróink egyike, aki nemcsak az irodalomtörténetbe, hanem a magyar történelembe is beírta nevét. Csodáljuk erényeit, ismerjük hibáit és tiszteljük őt. Tiszteljük benne szabadságharcunk egyik előkészítőjét, aki később így emlékezett a forradalmi időről: „Az 1848/49-niki hős küzdelem példája a fundamentum, melyre a jövő évezred története leend felépítve. A magyar nemzet akkor mutatta ide magát a világ előtt, mint egész nép, egész nemzet, egész nagyságában.” Lánglelkű szavakkal tudta megvilágítani a történelmet. Regényeiben a jó és a rossz harca, a hősi önfeláldozás, az önzetlenség éppúgy megragadja képzeletünket, ahogyan megtorzongtat az emberi rosszat akarás, önzés és gonoszság feltárása. Jókai életútja ismert. Ezekben a sorokban ezért olyan epizódok felelevenítésével emlékezünk Jókaira, amelyek mindennapi emberként hozzák őt közelünkbe. * A Hadtörténelmi Múzeum szabadságharcos relikviáit bemutató termében, az egyik vitrinben 6 centiméter széles pengéjű szablya alatt felirat tudatja velünk, hogy a fegyver Damjanich tábornok szolgálati kardja volt. Közelében Medve Imre festménye, A nagysallói ütközet (1849. IV. 19.) örökíti meg a kivont kardjával vezénylő hős tábornokot. A csata idején Damjanich még nem viselhette ezt a kardot, de annak története szorosan fonódik a győztes csatához, a tábornokhoz és Jókaihoz. 1891. szeptember 5-én, egy szombati napon, Jókai Mór vejével és lányával meglátogatta a szabadságharc emlékkiállítását, amelyre Kossuth Lajos is több értékes emléktárgyat küldött el. Amikor a fegyvergyűjtemény termében a nemzetőrt kaszáit nézegette az írófejedelem, így szó a szolnoki csatakép előtt álló lányáho „Látod, lányom, ilyen fegyverekkel foglaták el azokat az ágyúkat.” Barabás Petőfi arcképe előtt igen érdkes megállapítást tett a festményről: „ az igazi, ilyen volt Petőfi!” Az aradi vértanúk gyászszobájában kézbe vett egy kardot és megjegyezte: „Ilyt kardom volt nekem is, éppen ilyen szél pengéjű, az egyik oldalán a Szűz Máriával, a másikon a kettős kereszttel.” Megmagyarázták Jókainak, hogy ez Damjana kardja volt. Az író rövidesen visszatért tárlához, újra kezébe vette a fegyver egyet suhintott vele, s meghatottan mondotta a hallgatóknak: „Az én kardom e én adtam Damjanichnak. A nagysallói csta után kértem, fogadja el tőlem tiszteletem jeléül. Ő elfogadta.” Valóban, azonos jelek és feliratok dísztik a múzeumban őrzött szablyát, ahogy azt Jókai felidézte. A penge egyik oldalt Magyarország címere, 1609-es évszámma a másik oldalon latin felirat: „In hoc sigi vinces” — s alatta: Hadisten, aki a sereg legyőzője vagy, légy a legnagyobb erősszém. A megkapó történet teljességéhez tudnunk kell, hogy Jókai a kardot 1848-ba Komáromban sógorától, Vályi Istvánt kapta, és a nagysallói csata után ajándékozta a vörössipkások híres parancsnokának, Damjanich tábornoknak. A hidpenge a legszebb történetek egyikét ön A polgári forradalom előkészítésében rés vevő író, és a szabadságért életét áldos honvédtábornok történetét. * Az itt következő történet nyomára egy családi napló olvasása közben akadtunk, naplót Kovássy Elemér (joghallgatóva akikor) vezette, és az 1886. év esemény között ekként emlékezett meg az író eperjesi látogatásáról: „Június 1. — Alig értek véget a főispán beiktatás ünnepségei, midőn végre biztosan tudtuk, hogy koszorús írónk, Jók. Mór e napon du. 5 órakor városunkba érkezik. Kint voltam a pályaudvarban s láttam Jókait kiszállni a kupéból, oly könnyen, mint valami fiatal ember lépett a lépcsőkön. Nem nézett ki 48—49 évesné idősebbnek ... Este eljött a mi, műkedvelők által előadott színdarabok megnézésére a színházba... Másnap átadták nel Eperjes város díszpolgári oklevelét. Jókai feljött a collegiumot is megnézn Horváth Ádám fogadta, elmenetelekor pedig én búcsúztam tőle s a fiatalság nevében felkértem, hogy a délután rendezend táncmulatságon jelenjen meg. Levettem cilinderemet, hogy rövid mondataimat kalaplevéve adjam elő, de Jókai így szól! Kérem, tegye fel kalapját. — Nem teszel — mondom. De tegye fel — ismétlé — mert ha ön nem teszi fel, én is lenn hagyom az enyémet, s még megfázik a fejen Meghívó szavaimra Jókai kezet nyújt nekem, így szólt: Önök a haza reménye a majálison ott leszek. Ezután távozott. — Délután majálásunkon, Czemerén, Jókai megjelent, s ott vol 5-től 7 óráig.” A ma már romantikusnak tűnő (de Jékai korára annyira jellemző) mondatokban az író életének olyan epizódja marad fenn, mely az ifjúság tiszteletét, egybe a fiatalokat megértő író — az egykori joghallgató — szellemét tükrözi. Mi pedig, késői utódok, a kortársak rajongását a magunk tiszteletével ötvözve emlékezünk magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjára, születésének 150. évfordulóján. DR. KOVASSY ZOLTAI POSTAHIVATAL HELYBEN