Lobogó, 1975. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-30 / 5. szám

Karcsú tornyát, bástyáit látva várkastélynak vélhetné az avatatlan látogató a híres jaltai Masszandra Borászati Kombinát impozáns épületét. Ám a tágas udvarba lépve az üres borospalackgúlákat, a megrakott teherautókat látva rögtön rá­jönne tévedésére. Sehol egy várkisasszony, apród vagy udvarhölgy, annál több fehér köpenyes technikus, laboráns, szál­lítómunkás található itt. Bonm­ízeu­m a pincében A látogatót először a pincébe kalauzolják, ahol régi, nagy értékű palackokat rejtenek a polcok. Olyan áhítattal veszik kézbe, mutatják ezeket az öreg butéliákat, mint az an­tikvárius valamely becses, időrongálta könyvritkaságot. — Melyik a legrégibb év­járatú ital? — kérdezzük kí­sérőnktől, Vera Boriszovná­­tól, a borkomtornát mikrobio­lógusától. — Ez az 1775-ből való spa­nyol bor — mutatja. — Ezt még Golicin herceg XIX. szá­zad végi kollekciójából vet­tük át. A neve: Hetedik mennyország. A polcokon 1917-es évjá­ratú madeira, 1928-as tokaji, 1931-ből való muskotály és sok más ritkaság. Átmegyünk a másik pincébe, ahol hatal­mas fahordókban tárolják a különféle borokat. (Csak eb­ben az egy helyiségben 450 darab, egyenként 8500 literes hordó sorakozik.) — Három-négy évig tartjuk bennük a borokat — mondja Tarasz Korovjov pincemester, a kombinát egyik legrégibb dolgozója. Piros arcú, joviá­lis, hatvan év körüli férfi, több mint negyven esztendeje került jelenlegi munkahe­lyére. — Édesapám is borral fog­lalkozott, szőlőt termesztett, minden szabad idejében a szakkönyveket bújta, új faj­tákkal kísérletezett. Gyermek­koromban sokat segítettem neki, s hamarosan megismer­tem a különböző szőlőfajtá­kat, a metszés tudományát. Később én is borász lettem, sőt már a fiam is itt dolgo­zik a kombinátban. Úgy lát­szik, borászdinasztia lesz a borovjovokból. Azt már nem tőle tudtam meg, hogy a második világ­háború idején részt vett az előbb látott borgyűjtemény evakuálásában. Így tudták megmenteni ezt a ritkaság­nak számító „bormúzeumot”, míg a hordós részl­eg a bom­bázások következtében el­pusztult. Évi 250 millió liter bor Sétálunk a kombinát labirin­tus­ában, felettünk muskotály­­lyal teli üvegcsövek hálózzák be a falat, s mint a monda­beli Ariadne fonala, vezetnek el a palackozóig. — Mennyi bort palackoz­nak egy esztendő alatt? — kérdezzük az egyik gépnél dolgozó fehérköpenyes, fityu­­lát viselő asszonytól, Marija Selu­nától. — Mintegy 250 millió litert. Harminchétféle bort, krími madeirát, muskotályt, „Fe­kete doktort”, masszandrai vöröset. — Melyik a leghíresebb az itteni borok közül? — A Vöröskői fehér mus­kotály nevű desszertbor, amely körülbelül 12 aranyér­met nyert különböző világ­­versenyeken. A többi között Magyarországon is, 1958-ban. Itt történt, hogy a zsűri elnö­ke, amikor szájához emelte a poharat, felállt, és a követ­kezőket mondta: „Még nem tudom, milyen országból ér­kezett ez a bor, de olyan az íze, hogy ezt csak állva illik megkóstolná.” Valóban kitűnő ital, szinte érezni benne a szőlőszemek ízét, zamatát, látni a napsu­gár aranyos színét. Gulnara és a többiek A palackozóból kifelé menet Gulnara Nazarova, egy egzo­tikus arcú, fekete hajú, fel­tűnően szép egyetemista lány veszi át az útimarsall szere­pét. Két hónapja van itt a bonkombinátban, szakdolgoza­tához gyűjt anyagot. A tas­­kenti Műszaki Egyetem vegyi technológiai szakán a negye­dik évfolyamot végzi. Még egy éve van hátra az egye­temből, utána technológus lesz. Az itt töltött két hónap alatt jól megismerte a kombi­nát munkáját, hamarosan ösz­­szegyűlik dolgozatának anya­ga. — Szimferopoltól Fedoszi­­jáig helyezkedik el az a tíz állami gazdaság — mondja, miközben a laboratórium felé tartunk —, amely borral lát­ja el az üzemünket. Az elsőd­leges feldolgozás náluk törté­nik, s a kombinátban alakult bizottság minősíti a borokat. Ahogy itt megüresednek a hordók, úgy veszik be a gaz­daságoktól a már minősített italokat. — Hányan dolgoznak a borkombinátban ? — ötszázan. Az átlagélet­kor 35 év. A sok fiatal arc már előbb is feltűnt, ahogy jártuk a kü­lönböző üzemrészeket, pincé­ket. Az "egyik ifjú technikus­sal váltottunk néhány szót. Szamjon Selesztnek hívják, magas, szemüveges, érdeklődő tekintetű fiatalember. Más­fél éve dolgozik itt, a közeli Alapkából jár be autóbusszal. — Ez nemcsak borkombi­­nát, hanem iskola is — mond­ja. Az idősebb munkások ta­nítják a fiatalokat, akik min­den évben vizsgáznak. Ettől a vizsgától függ a besorolá­suk, a fizetésük, az előreme­­netelük. Itt van például Pa­vel — mutat a mellettünk álló fiatalemberre —, ő nem­rég vizsgázott, méghozzá je­lesre. Pedig úgy került ide, mint Pilátus a Credóba­. — A barátomat kísértem el a kombinátba, am­ikor felvé­telre jelentkezett — veszi át a szót a szőke hajú, kosár­labdázó alkatú, csaknem két méter magas Pavel Promorsz­­kij. — Kíváncsiságból eljöt­tem vele. Én akkor még gyógyszerész akartam lenni, apám is az. Végigvezettek bennünket a kombináton, megmutatták a pincéket, a laboratóriumot, kóstolót kap­tunk a különféle borokból. Summa summárum, végül én is kértem a felvételemet. Ott­hon csaknem hanyatt estek, amikor megmutattam a mun­kakönyvemet. Vigasztaltam a szüleimet, mondván, hogy azért nem kerültem olyan messze a gyógyszerészettől, hi­szen a mi boraink egyike­­másika valóságos gyógyszer... Ebben van némi igazság. Amikor ideérkeztünk, tolmá­csunknak, a Volántourist-cso­­port vezetőjének alaposan fájt a foga. Miután végig­kóstoltattak velünk néhány masszandrai bort, elmúlt a fogfájás. A madeira, a mus­kotály többet ért a Ridolnál vagy az Antineuralgicánál... K. GY. A borospincében hatalmas tölgyfa hordókban tárolják a különféle borokat Masszandrai csemegeborok egy kirakatban

Next