Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-22 / 38. szám

Kommentár A legnehezebb akkor monda­ni valamit, ha nincs mit mon­dani. Ez a se füle se farka gondolat napok óta bennem motoszkál. Különösen hétköz­nap este, úgy fél nyolc tájban. Ilyenkor figyelmesen nézem, hallgatom a tévéhíradót, tudo­másul veszem az általában rö­vid, frappáns riportok infor­mációit, a pergőre vágott ké­pek látnivalói ügyesen tájé­koztatnak. Aztán ez a jó rit­mus egyszerre megtorpan és következik — tisztelet a kivé­telnek — egy terjengős kom­mentár, amelyben megmagya­rázzák, mit láttam-hallottam eddig. Árnyaltabban, körmön­fontabban, mint az a riport­ból kitetszik. Eltart két-három percig is, amíg a zsolozsma után ismét képes vagyok visz­­szaállni a folytatólag követke­ző filmriportok, interjúk gyors sodrásába. És ami még különösebb, azok a tévések (Moldoványi Ákos, Gál Jolán), akik riport­jaikban éppen az összesze­­dettség, a lényegre törés, a vi­lágos szerkesztés erényeit csil­logtatják, amint odaülnek a kamera elé, mintha elfelejte­nék a híradóműfaj általuk is megteremtett „a lényeget vi­lágosan" módszerét. Nem ma­gyaráznak, hanem magyaráz­kodnak. Többnyire kitűnik, nincs több mondanivalójuk, mint az, ami a riportban amúgy is benne volt. Nincs szándékomban kétség­be vonni a jó kommentár létjo­gosultságát. Vannak olyan nagy horderejű témák, ame­lyek nem férnek el egy-más­­fél percben, amelyek tovább­gondolkodásra késztetik a ri­portert, a nézőt egyaránt. Amelynek „mögöttes” terüle­teit be kell járni egy-két jó mondat segítségével ahhoz, hogy tiszta legyen a kép. A külpolitikai kommentárok — az esetek többségében — jó példát adnak ehhez. Ám ilyen­kor meg kell találni az elmon­dandó rövid, világos szerkeze­tet. Csak annyit elmondani — de annyit mindenféleképpen —, amennyi a mondanivaló. Nem hinném, hogy képessé­gek hiányáról van szó. Inkább másféle gondolkodásról. Más egy filmriport megszerkeszté­sének metódusa és másként kell egy kommentárt­­megfo­galmazni. Nem biztos, hogy aki az egyiket remekül műve­­i, a másikhoz is ért. És még azt is megkockáztatom: ha ép­­pen nincs mit kommentálni, án elmaradhat a kommentá­­or is. Majd legközelebb tó­­oljuk .. . M. T. A 3. századból származó egyiptomi papirusztekercsek igen sokat elárulnak az akkori alkímiáról. Megtudjuk, hogy a fő cél az aranycsinálás volt. Diocletianus római császár 3. század végi, az egyiptomiakkal foglalkozó egyik rendelete a chemea szót — amellyel itt ta­lálkozunk először — kifejezet­ten arany- és ezüstcsinálás ér­telmében használja. Az egyiptomi alkímiát a 7. század után az arabok fejlesz­tették tovább, s az ő hatásuk­ra lendült föl a 11. század kö­rül az európai alkímia. Rövid idő alatt olyan divatos lett az aranycsinálás „tudománya", hogy szinte minden valamire való tudós férfi foglalkozott vele, pl. Roger Bacon (1211— 1294) angol szerzetes is, akit pe­dig a természettudományos gondolkodás egyik megalapo­zójaként tartunk számon. Mi lehet az alapja annak, hogy sok évszázados sikerte­lenség után még mindig hit­tek az emberek az aranykészí­­tés lehetőségében? A választ Arisztotelész (i. e. 4. sz.) lani- Az aranycsinálók tája adja meg. Ő azt hirdette, hogy minden anyag a négy ős­elem — a tűz, a víz, a levegő és a föld — valamiféle keve­réke, s hogy az őselemek csak abban különböznek egymástól, hogy a négy alaptulajdonságot — a hideget, a meleget, a szá­razságot és a nedvességet — más-már, arányban tartalmaz­zák. Ebből pedig az követke­zik, hogy a tulajdonságok megváltoztatásával új anyagot kaphatunk. Minthogy a Baconnel egy­­időben élt Aquinói Szent Ta­más arisztotelészi alapokon álló filozófiája lett a katolikus egyház elfogadott, sőt, 1879 óta hivatalos filozófiája, az al­kimistákat nem üldözte az egyház. Furcsa ellentmondás­ként viszont magát az arany­­csinálást már egy 1219-es pá­pai rendelet tiltotta. (Érdekes­ség, hogy Magyarországon is hoztak ilyen értelmű rendele­tet: Mária Terézia, 1768-ban.) Ne higgyük, hogy az alkimis­ták igyekezete teljesen hiába­való volt. Aranyat ugyan nem tudtak csinálni, de alaposan megismerték egy sereg elem tulajdonságait (arany, ezüst, réz, vas, ólom, ón, higany, kén, szén), néhányat még föl is fe­deztek (foszfor, arzén, bizmut), előállítottak különböző savu­kat (kénsav, salétromsav, só­sav, királyvíz) és sókat, töké­letesítették a laboratóriumi technikát (ötvözés, desztillálás) és kidolgoztak jó néhány gyár­tási eljárást (vas, üveg, porce­lán, festékek). Lám, mennyi tudományos érték született a kincs utáni meddő hajszában! A 16. szá­zadtól kezdve sajnos egyre in­kább csak az aranycsinálásra szűkült az alkimisták igyeke­zete, s a siker reménye még mindig makacsul tartotta me­gát , mígnem Lavoisier mun­­­kássága pontot nem tett a do­log végére. Ugyan még 1853-ban is sza­badalmaztattak aranycsinálási eljárást, de ez már nem a ké­mia, hanem az emberi butaság történetének egy fejezete. DR. VICTOR ANDRÁS Az ultraibolya és az infravörös sugarak Érdekes jelenségekre bukkanunk, ha megpróbál­juk megvizsgálni, hol kezdődik, és hol végződik a folytonos színkép. Ha például egy hőmérőt viszünk végig a színkép mentén, azt tapasztaljuk, hogy a vörös szín felé közelítve mind magasabb hőmér­sékletet mutat. Sőt a vörös fény tartományán egy kicsit innen mutat legnagyobb hőmérsékletet. Ha pedig fotópapírra (fotófilmre) vetítjük a színképet, azt tapasztaljuk, hogy az ibolyán túl feketedik meg a legjobban a papír. Az emberi szem számára látható színképhez te­hát még láthatatlan sugarak is csatlakoznak. A vörösön inneni sugarakat infravörös sugaraknak nevezzük. („Infra" latin szó, azt jelenti, hogy va­lamin „innen". ) Az ibolyán túli sugarak neve pe­dig: ultraibolya sugarak. („Ultra” latinul: „túl" valamin.) Az innen és túl természetesen relatív fo­galmak. Attól függ, hogy a látható színképnek melyik szélét tekintjük elejének. Hagyományosan úgy alakult ki, hogy a színkép vörös tartománya a színkép eleje. Ez a megállapodás onnan ered, hogy az üvegprizma (ezzel állítottak elő korábban színképet) a vörös fényt téríti el a legkevésbé a prizmára rábocsátott fény eredeti irányából. Meg­jegyezzük még, hogy az ibolya sugarakat sok ide­gen nyelven a viola szó alapján nevezték el. Emiatt aztán az üzletekben kapható külföldi gyártmányú kvarclámpákon sok esetben az UV (ultraviolett) megjelölést láthatjuk. Az infravörös sugarak legjellemzőbb tulajdonsá­ga a hőhatás, tulajdonképpen hősugarak. Az iparban melegítésre, festékszárításra használják (infrakamrák, autózománcok gyors szárítása), a gyógyításban besugárzásra, főleg reumatikus be­tegségek gyógyítása céljából. Növények védelmé­re, gyümölcsök érlelésére is fel lehet használni. Az ultraibolya sugaraknak főleg biológiai hatá­suk jelentős a gyakorlatban. Normális adagolás­ban az emberi bőr egészséges megbarnulását okozzák; túl erős adagban leégést, napszúrást okozhatnak. Fertőtlenítő hatásuk is jelentős, mert az ultraibolya sugarak megölik a baktériumokat. A nap igen sok ultraibolya sugarat bocsát ki. Emiatt a napfény, a világos, napos lakás egész­ségügyi szempontból is fontos. A levegő, különösen a szennyezett, füstös városi levegő nagymérték­ben elnyeli az ultraibolya sugarakat. Ezért is cél­szerű, nagyon egészséges dolog, ha szabad időnket tiszta levegőn, például kertben, hegyekben töltjük. A Nap ultraibolya sugarainak pótlására szolgál­nak a kvarclámpák. A kvarclámpákban elektromos árammal izzásba hozott higanygőz bocsátja ki az ultraibolya sugarakat. A higanygőz kvarcüvegből készült csőben van­­, ez ugyanis sokkal nagyobb mértékben bocsátja át az ultraibolya sugarakat, mint a közönséges üveg. Használatuk esetén a ke­zelési utasításban megadott optimális távolságból kell végezni a besugárzást, hogy hatásos legyen, de még ne okozzon káros leégést vagy gyulladást. Különösen a szemünket kell védeni a kvarclámpák sugaraitól, ezért kvarcoláskor külön erre a célra készült sötét szemüveget kell viselni. A túlságosan erős ultraibolya sugárzás ugyanis gyulladást okoz­hat a szem kötőhártyáján. Elektromos kisüléskor, szikrázáskor (például ívhegesztésnél) is viszonylag erős ultraibolya sugárzás jön létre. Ilyen esetekben is sötét szemüveggel kell védeni a szemet. Anyagvizsgálatra is fel lehet használni az ultra­ibolya sugarakat, mert a lazább szerkezetű anya­gokban, mint például a fa és a papír, aránylag nagy az átható képességük, és visszaverődésükben is érzékenyen reagálnak a felületi különbségekre, így az ultraibolya sugarakkal olyan „nyomokat” is fel lehet fedezni, amelyek normális fénnyel való megvilágításban esetleg nem vehetők észre. Pél­dául bélyegek, bankjegyek, iratok, festmények ha­misítások megállapításában, régi iratok, kódexla­pok letörött szövegének felderítésében használják az ultraibolya sugarakat. DR. VARGA LAJOS □3

Next