Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-22 / 38. szám
Kommentár A legnehezebb akkor mondani valamit, ha nincs mit mondani. Ez a se füle se farka gondolat napok óta bennem motoszkál. Különösen hétköznap este, úgy fél nyolc tájban. Ilyenkor figyelmesen nézem, hallgatom a tévéhíradót, tudomásul veszem az általában rövid, frappáns riportok információit, a pergőre vágott képek látnivalói ügyesen tájékoztatnak. Aztán ez a jó ritmus egyszerre megtorpan és következik — tisztelet a kivételnek — egy terjengős kommentár, amelyben megmagyarázzák, mit láttam-hallottam eddig. Árnyaltabban, körmönfontabban, mint az a riportból kitetszik. Eltart két-három percig is, amíg a zsolozsma után ismét képes vagyok viszszaállni a folytatólag következő filmriportok, interjúk gyors sodrásába. És ami még különösebb, azok a tévések (Moldoványi Ákos, Gál Jolán), akik riportjaikban éppen az összeszedettség, a lényegre törés, a világos szerkesztés erényeit csillogtatják, amint odaülnek a kamera elé, mintha elfelejtenék a híradóműfaj általuk is megteremtett „a lényeget világosan" módszerét. Nem magyaráznak, hanem magyarázkodnak. Többnyire kitűnik, nincs több mondanivalójuk, mint az, ami a riportban amúgy is benne volt. Nincs szándékomban kétségbe vonni a jó kommentár létjogosultságát. Vannak olyan nagy horderejű témák, amelyek nem férnek el egy-másfél percben, amelyek továbbgondolkodásra késztetik a riportert, a nézőt egyaránt. Amelynek „mögöttes” területeit be kell járni egy-két jó mondat segítségével ahhoz, hogy tiszta legyen a kép. A külpolitikai kommentárok — az esetek többségében — jó példát adnak ehhez. Ám ilyenkor meg kell találni az elmondandó rövid, világos szerkezetet. Csak annyit elmondani — de annyit mindenféleképpen —, amennyi a mondanivaló. Nem hinném, hogy képességek hiányáról van szó. Inkább másféle gondolkodásról. Más egy filmriport megszerkesztésének metódusa és másként kell egy kommentártmegfogalmazni. Nem biztos, hogy aki az egyiket remekül művei, a másikhoz is ért. És még azt is megkockáztatom: ha éppen nincs mit kommentálni, án elmaradhat a kommentáor is. Majd legközelebb tóoljuk .. . M. T. A 3. századból származó egyiptomi papirusztekercsek igen sokat elárulnak az akkori alkímiáról. Megtudjuk, hogy a fő cél az aranycsinálás volt. Diocletianus római császár 3. század végi, az egyiptomiakkal foglalkozó egyik rendelete a chemea szót — amellyel itt találkozunk először — kifejezetten arany- és ezüstcsinálás értelmében használja. Az egyiptomi alkímiát a 7. század után az arabok fejlesztették tovább, s az ő hatásukra lendült föl a 11. század körül az európai alkímia. Rövid idő alatt olyan divatos lett az aranycsinálás „tudománya", hogy szinte minden valamire való tudós férfi foglalkozott vele, pl. Roger Bacon (1211— 1294) angol szerzetes is, akit pedig a természettudományos gondolkodás egyik megalapozójaként tartunk számon. Mi lehet az alapja annak, hogy sok évszázados sikertelenség után még mindig hittek az emberek az aranykészítés lehetőségében? A választ Arisztotelész (i. e. 4. sz.) lani- Az aranycsinálók tája adja meg. Ő azt hirdette, hogy minden anyag a négy őselem — a tűz, a víz, a levegő és a föld — valamiféle keveréke, s hogy az őselemek csak abban különböznek egymástól, hogy a négy alaptulajdonságot — a hideget, a meleget, a szárazságot és a nedvességet — más-már, arányban tartalmazzák. Ebből pedig az következik, hogy a tulajdonságok megváltoztatásával új anyagot kaphatunk. Minthogy a Baconnel egyidőben élt Aquinói Szent Tamás arisztotelészi alapokon álló filozófiája lett a katolikus egyház elfogadott, sőt, 1879 óta hivatalos filozófiája, az alkimistákat nem üldözte az egyház. Furcsa ellentmondásként viszont magát az aranycsinálást már egy 1219-es pápai rendelet tiltotta. (Érdekesség, hogy Magyarországon is hoztak ilyen értelmű rendeletet: Mária Terézia, 1768-ban.) Ne higgyük, hogy az alkimisták igyekezete teljesen hiábavaló volt. Aranyat ugyan nem tudtak csinálni, de alaposan megismerték egy sereg elem tulajdonságait (arany, ezüst, réz, vas, ólom, ón, higany, kén, szén), néhányat még föl is fedeztek (foszfor, arzén, bizmut), előállítottak különböző savukat (kénsav, salétromsav, sósav, királyvíz) és sókat, tökéletesítették a laboratóriumi technikát (ötvözés, desztillálás) és kidolgoztak jó néhány gyártási eljárást (vas, üveg, porcelán, festékek). Lám, mennyi tudományos érték született a kincs utáni meddő hajszában! A 16. századtól kezdve sajnos egyre inkább csak az aranycsinálásra szűkült az alkimisták igyekezete, s a siker reménye még mindig makacsul tartotta megát , mígnem Lavoisier munkássága pontot nem tett a dolog végére. Ugyan még 1853-ban is szabadalmaztattak aranycsinálási eljárást, de ez már nem a kémia, hanem az emberi butaság történetének egy fejezete. DR. VICTOR ANDRÁS Az ultraibolya és az infravörös sugarak Érdekes jelenségekre bukkanunk, ha megpróbáljuk megvizsgálni, hol kezdődik, és hol végződik a folytonos színkép. Ha például egy hőmérőt viszünk végig a színkép mentén, azt tapasztaljuk, hogy a vörös szín felé közelítve mind magasabb hőmérsékletet mutat. Sőt a vörös fény tartományán egy kicsit innen mutat legnagyobb hőmérsékletet. Ha pedig fotópapírra (fotófilmre) vetítjük a színképet, azt tapasztaljuk, hogy az ibolyán túl feketedik meg a legjobban a papír. Az emberi szem számára látható színképhez tehát még láthatatlan sugarak is csatlakoznak. A vörösön inneni sugarakat infravörös sugaraknak nevezzük. („Infra" latin szó, azt jelenti, hogy valamin „innen". ) Az ibolyán túli sugarak neve pedig: ultraibolya sugarak. („Ultra” latinul: „túl" valamin.) Az innen és túl természetesen relatív fogalmak. Attól függ, hogy a látható színképnek melyik szélét tekintjük elejének. Hagyományosan úgy alakult ki, hogy a színkép vörös tartománya a színkép eleje. Ez a megállapodás onnan ered, hogy az üvegprizma (ezzel állítottak elő korábban színképet) a vörös fényt téríti el a legkevésbé a prizmára rábocsátott fény eredeti irányából. Megjegyezzük még, hogy az ibolya sugarakat sok idegen nyelven a viola szó alapján nevezték el. Emiatt aztán az üzletekben kapható külföldi gyártmányú kvarclámpákon sok esetben az UV (ultraviolett) megjelölést láthatjuk. Az infravörös sugarak legjellemzőbb tulajdonsága a hőhatás, tulajdonképpen hősugarak. Az iparban melegítésre, festékszárításra használják (infrakamrák, autózománcok gyors szárítása), a gyógyításban besugárzásra, főleg reumatikus betegségek gyógyítása céljából. Növények védelmére, gyümölcsök érlelésére is fel lehet használni. Az ultraibolya sugaraknak főleg biológiai hatásuk jelentős a gyakorlatban. Normális adagolásban az emberi bőr egészséges megbarnulását okozzák; túl erős adagban leégést, napszúrást okozhatnak. Fertőtlenítő hatásuk is jelentős, mert az ultraibolya sugarak megölik a baktériumokat. A nap igen sok ultraibolya sugarat bocsát ki. Emiatt a napfény, a világos, napos lakás egészségügyi szempontból is fontos. A levegő, különösen a szennyezett, füstös városi levegő nagymértékben elnyeli az ultraibolya sugarakat. Ezért is célszerű, nagyon egészséges dolog, ha szabad időnket tiszta levegőn, például kertben, hegyekben töltjük. A Nap ultraibolya sugarainak pótlására szolgálnak a kvarclámpák. A kvarclámpákban elektromos árammal izzásba hozott higanygőz bocsátja ki az ultraibolya sugarakat. A higanygőz kvarcüvegből készült csőben van, ez ugyanis sokkal nagyobb mértékben bocsátja át az ultraibolya sugarakat, mint a közönséges üveg. Használatuk esetén a kezelési utasításban megadott optimális távolságból kell végezni a besugárzást, hogy hatásos legyen, de még ne okozzon káros leégést vagy gyulladást. Különösen a szemünket kell védeni a kvarclámpák sugaraitól, ezért kvarcoláskor külön erre a célra készült sötét szemüveget kell viselni. A túlságosan erős ultraibolya sugárzás ugyanis gyulladást okozhat a szem kötőhártyáján. Elektromos kisüléskor, szikrázáskor (például ívhegesztésnél) is viszonylag erős ultraibolya sugárzás jön létre. Ilyen esetekben is sötét szemüveggel kell védeni a szemet. Anyagvizsgálatra is fel lehet használni az ultraibolya sugarakat, mert a lazább szerkezetű anyagokban, mint például a fa és a papír, aránylag nagy az átható képességük, és visszaverődésükben is érzékenyen reagálnak a felületi különbségekre, így az ultraibolya sugarakkal olyan „nyomokat” is fel lehet fedezni, amelyek normális fénnyel való megvilágításban esetleg nem vehetők észre. Például bélyegek, bankjegyek, iratok, festmények hamisítások megállapításában, régi iratok, kódexlapok letörött szövegének felderítésében használják az ultraibolya sugarakat. DR. VARGA LAJOS □3