Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-22 / 8. szám

dott már a háború, senki sem látta végét és célját. Napról napra úgy gyűlt, sűrűsödött a keserűség, csak csodálni lehe­tett, hogy nem vetette még szét a világot. Mindenki érezte, va­laminek történnie kell. Vagy az Isten elégeli meg végre a ga­­ládságokat, vagy maguk az em­berek, de így nem maradhat és ne is maradjon. Ezzel a várakozással teltek meg a mindennapok. Hol itt, hol ott verődtek össze az emberek, latolgatták a helyzet alakulását, vitatkoztak, káromkodtak, be­sózták egymás sebeit. Az óva­tosabbak szerették volna, ha az a változás úgy jön meg, mint tízesre az ász, olyan egyszerre, Pestről, a mennyekből vagy bár­honnan, ahol a változásokat csinálják a hatalmasok. A har­­cosabbja az öklét szorongatta, s fortyogó indulattal várta a pil­lanatot, amikor odavághat. Mint az orosz proletárok, ők megmu­tatták: ha egyszer a munkás visszaüt, kifordul a sarkából en­nek a börtönvilágnak a kapuja. De meg is érett rá. Az em­ber folyton azt hiszi: no, elér­tünk a végpontig, ennél már nem lehet rosszabb , mire me­gint csak szorítanak egyet a hurkon. Az árak nőnek az égig, de a legkisebb béremelést úgy kell kimarni az igazgatóságból. Mintha a munkás megélne leve­gőn, Duna-vizen is. Egy kala­pácsvezető kovács 28—30 koro­nát keres egy héten — ezt ele­gendőnek tartja az igazgatóság. Ugyanakkor az osztályfőnöknek heti 60 koronát szavaz meg, nem ám fizetést, csak drágasági pótlékot a fizetésen felül! Hát igazság ez? Volt mit panaszolni. Egymás szavába vágva fortyogtak, szí­vesebben sorolja ki-ki a maga baját ilyenkor, semhogy a másét türelemmel végighallgassa. Az Andrássy út sarkánál Stick Károlyt, a vasasok titkárát fog­ták közre néhányan; Szigethy, Olajos, Hlavács meg Csiffáry, egy nyugtalan nézésű fiatalem­ber, aki nemrég került ide Fiu­méból, meg az idősebb Sudár fiú. Mindenki ismerte őket a szakszervezetből, a szociálde­mokrata pártból, sokat szere­peltek az élen. A hőbörgőkről tárgyaltak, ügyelni kellene rájuk. Hőbörögni könnyű a más bőrére, ki felel, ha baj van, végül is a párt meg a szakszervezet vezetőit veszik elő. Magas, szemüveges ember törtetett hozzájuk. Polner Hanzi a bérelszámolóból. — Türelmetlen a nép. — Ha négy évig vártunk, vár­hatunk még egy negyedórát. Most tűnt elő az ágyúgyáriak menete a budai úton. — Jobb, ha indulunk, Stick elvtárs. Ez a Hodács megbolon­­dítja a népet. — Meg az apád — mondták a Sudár fiúnak. — Nem kell őket előreenged­ni. Vállaltuk a felelősséget a rendért. — Elöl vagy hátul, hőbörögni mindenütt lehet. Nézzék Hodá­­csot. Ez a Hodács nem messze a gyárkaputól egy embergyűrű kö­zepén valamilyen jegyzőkönyvet olvasott, hangosan, akadozva. Csendben figyelték, hunyorgó szemmel, mozdulatlanul, mint aki ütni készül; az öreg Sudár a pipájával egyet-egyet a levegő­be szúrt, az igazgatósági épület felé. — .. .Erre azt mondta a fő­mérnök úr a bizalmi férfiaknak, hogy... hogyha a munkásoknak nem tetszik a bér, ám menjenek el, a gyárvezetőség majd . . . gondoskodik róla, hogy ne ta­láljanak máshol munkát és . . . és kénytelenek legyenek magu­kat . . . visszakönyörögni . . . Hallgattak, amikor Hodács befejezte a felolvasót. Aztán el­kezdte valaki, a többi meg tódí­­tott rajta. Pelyhe felhozta a Szántó András esetét (húsz évig dolgoztak együtt), eltört a váll­­csontja, s kihajították, mint a kiszolgált papucsot. A kisebb Sudár fiú a tanoncéletet szidta, roppant nagy öntudattal, ha már az öregek ilyen sokan hall­gatják: korbáccsal verekszik az igazgató, de megteheti, mert huszonnégy segéd mellé har­minchat tanoncot alkalmaz a vagongyár, a szabadulásig tisz­ta haszon az ingyen munkaerő, azután meg jut is, marad is. Megindult közben a tömeg eleje. Csiffáry az Andrássy út sarkán nagyokat kaszált a ke­zével a beszélgető csoportok fe­lé, s igyekezett az élgárda után. Megindultak Hodácsék is. Egyszerre közéjük ront egy csitri lány, liheg, kapkod a le­vegő után, s neki egyenesen Pelyhe Barnabásnak: — Édesapám, ne ... ne men­jenek a városházához . . . Pus . . . puskával a katonaság . . . lő­nek . . . Szuronnyal . . . Bizony is­ten ! — Mi bajod? Rozika fuldokolva, kapkodva kezdte volna, mit látott, mit hallott, de az apja ráripakodott, még a kezét is ráemelte: — Elhallgass, az istent ben­ned!... Agyonváglak! Rozika megdermedt a rémü­lettől, mi rosszat tett ő ezzel, hát nem érti az apja ...? Nézte az apját, nézte a többieket, mintha nem is hallották volna - befu­totta a könny a szemét, de sír­ni se mert hangosan, talán rosz­­szat tenne azzal is. Csak később, amikor csatlakoztak a menethez, súgta meg neki Sudár Jóska: tudják ők, hogy a bosnyákokat felvonultatták. Világos. Persze, hogy nem gyöngypártás szüzek­kel fogadja a tüntetőket a Vá­rosháza. — És ha lőnek rátok? . — Aki fél a tűztől, ne menjen kovácsnak - mondta nagy ko­molyan a fiú, s visszafurakodott a menetbe, ki ne maradjon a felnőttek társaságából. Átömlött a tömeg a Szedres­­kerten, majd a Széchenyi téren egyesült az ott várakozókkal. A Baross utcára érve összefolyt a menet a Sziget irányából áram­ló olajgyáriakkal. A kereskedők — már akik nem húzták le a redőnyt — ki­álltak az üzlet ajtajába, kedve­sen mosolyogtak, és Népszavát tartottak a kezükben, vagy Test­vériséget, a helybeli szociálde­mokrata lapot. Zengett a szűk utca. Olykor a kórus kerekedett felül — „Bé­két aka­runk!" —, aztán megint kiabált ki-ki magának: „Vesszen a kormány!" — „Vesszen a há­ború!" — „Éljen a béke!" Vajdits, a városi szociálde­mokrata titkár a Hungária étte­rem előtt toporgott. Amint Ho­­dácsot észrevette, utánaeredt, s odafurakodott hozzá. — Elvtársak, elvtársak!... Hát a párt jelszavát! . . . Általános titkos választójog!... ez a fő­jelszó, nem mondták meg? . . . — Húsz éve azt kiabálom! - feleselt Sudár Antal. — Enni sincs mit, Vajdits elvtárs, enni sincs mit! — Most magyarázzam már? . .. Hogy egy szocialista parla­ment . .. most kezdjem el ma­gyarázni? - indulatosan csapko­dott Vajdits s elmerült a tömeg sodrásában. Rozika a Széchenyi térig együtt haladt a vagongyáriak­kal, onnan mellékutcákon szaladt a Royalhoz. Az ágyúgyáriak menete éppen megérkezett, nagy zajongással torlódott össze a szuronyosok sorfala előtt. Egy öreg munkás érthetetlenül kiabált, mutogatott a katonáknak, lehet, bosnyákul. Hoztak egy széket a Royalból, fiatal, nyurga férfi állt fel rá, csendet intett. — Halljuk!... Halljuk Nagy Istvánt!... Rozika nem figyelt a szónok­latra, a Baross utca sarkához törekedett, összekocogott a fo­ga is, úgy elfogta a remegés. Te jó Isten, mi lesz itt. Közeledtek a vagongyáriak. Az első sorban a vasas titkár, az ismerte meg a nagyobbik Sudár fiút. A Royal felől érthetetlen ve­zényszó pattogott, mire egy cso­port katona szuronyt szegezve elállta az utca torkát. Megbomlottak a sorok. Az él­gárda megtorpant, s minthogy hátulról nyomták őket, félrehú­zódtak a járdára. Széledezett a menet, amint szembetalálta ma­gát a szuronyokkal, torlódott be­felé oldalt az Árpád utcába. Elcsendesedtek a hangos kó­rusok. Csak a távolból hallat­szott a tömeg morajlása. Nyerítve hahotázott a szállo­da emeleti ablakából valaki. Rozika megdermedt, az áradó emberfolyam élén előtűnt az apja. Meg Sudár Antal bácsi meg a többiek. Akikkel együtt látta a gyárkapunál. Már mindenki szétszéledt elő­lük, de ők csak jöttek, jöttek. Lassú léptekkel, mint egy teme­tési menetben, de csak jöttek, jöttek. Aztán egy intésre megáll­tak.­­ Eresszék haza a katonákat! — sikította egy asszony valahol a tömegben. — Tik is menjetek haza, menjetek haza!... Négyes sorokba igazodott a menet éle, összefogództak. Szé­len a Rozika apja az öreg Su­­dárt karolta, lassan indultak meg, behunyt szemmel a szuro­nyok felé. Mögöttük négy-öt sor állt össze ugyanígy, s a kis cso­port levált a menetről, egy pil­­lannatig úgy látszott, nem kö­veti őket senki. De máris töre­kedtek előre a sűrűből innen is, onnan is, egyre többen, annyian, hogy a tizedik sor táján már ut­caszélességűre dagadt a menet. Rozika kiáltani szeretett volna az apjának, de tudta, hogy nem szabad kiáltani. Olyan lett a csend, hogy a pályaudvarról tisztán idehallat­szott egy mozdony pöfékelése. Túloldalon, a járdán egy falusi­forma asszony a fának dőlt, és hangosan, eszelősen imádkozott. Rozika érezte, ahogy zsibbad a lába, kiszalad belőle az erő - „lőnek rájuk!" —, borzadva já­ratta meg a szemét a katoná­kon: hát ölni akarnak ezek? Ott az ibolyacsokor a sapkán! Balról a harmadik... az az a fiú!­­ Te!... Te bosnyák! Teee!. . . Meg se rezdült a fiú. Nagy, sötét szemét mereven előreme­resztette, amerre a szurony he­gye mutatott. Most oda kellene szaladni... mozdulni sem mert. A rémülettől bénán, egy helyben topogott, és kiböffent belőle a sírás. Valaki mély zengésű hangon a Marseillaise-be kezdett. A visszafojtott izgalom hirte­len erővel tört ki, teli torokkal vágtak bele mindenfelől. Behunyt szemmel lépkedett a menet éle a villanó szuronyok felé. Még öt lépés. . . Még há­rom . . . A felcsokrozott fiú káromkod­va csapta földhöz a puskáját. Mozdultak a többiek is, hát­rálni kezdtek, félre az útból. A Royal sarkától ordítozva szaladt a tiszt, de akkorra a menet éle elvágta az útját. Magasra tar­tott fegyverrel, kurjongatva sod­ródtak tovább a tüntetőkkel a katonák. S a budai út felől zúgva törtek előre az ágyúgyá­riak, belekaroltak a katonákba. - Béke, aztán tik is posli ha­za! — kiáltotta egy katonasap­kás civil a szitkozódó bosnyák tisztnek. Rozika alig hitt a szemének, hogy ilyen hirtelen minden jóra fordult, ömlött a tenger nép, mint a gátat átszakító áradat, a városháza elé. Futott ő is, koszorúba font ha­ja kibomlott, repkedtek a varko­­csai. Kereste a kavargó tömeg­ben a katonasapkákat, s a sap­kán az ibolyacsokrot. Amikor meglátta, nyakába ugrott a bá­natos szemű fiúnak, és megcsó­kolta két oldalról is. Most először csókolt meg iga­zándiból ilyen nagy (legalább húszéves) fiút.

Next