Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-22 / 8. szám
dott már a háború, senki sem látta végét és célját. Napról napra úgy gyűlt, sűrűsödött a keserűség, csak csodálni lehetett, hogy nem vetette még szét a világot. Mindenki érezte, valaminek történnie kell. Vagy az Isten elégeli meg végre a galádságokat, vagy maguk az emberek, de így nem maradhat és ne is maradjon. Ezzel a várakozással teltek meg a mindennapok. Hol itt, hol ott verődtek össze az emberek, latolgatták a helyzet alakulását, vitatkoztak, káromkodtak, besózták egymás sebeit. Az óvatosabbak szerették volna, ha az a változás úgy jön meg, mint tízesre az ász, olyan egyszerre, Pestről, a mennyekből vagy bárhonnan, ahol a változásokat csinálják a hatalmasok. A harcosabbja az öklét szorongatta, s fortyogó indulattal várta a pillanatot, amikor odavághat. Mint az orosz proletárok, ők megmutatták: ha egyszer a munkás visszaüt, kifordul a sarkából ennek a börtönvilágnak a kapuja. De meg is érett rá. Az ember folyton azt hiszi: no, elértünk a végpontig, ennél már nem lehet rosszabb , mire megint csak szorítanak egyet a hurkon. Az árak nőnek az égig, de a legkisebb béremelést úgy kell kimarni az igazgatóságból. Mintha a munkás megélne levegőn, Duna-vizen is. Egy kalapácsvezető kovács 28—30 koronát keres egy héten — ezt elegendőnek tartja az igazgatóság. Ugyanakkor az osztályfőnöknek heti 60 koronát szavaz meg, nem ám fizetést, csak drágasági pótlékot a fizetésen felül! Hát igazság ez? Volt mit panaszolni. Egymás szavába vágva fortyogtak, szívesebben sorolja ki-ki a maga baját ilyenkor, semhogy a másét türelemmel végighallgassa. Az Andrássy út sarkánál Stick Károlyt, a vasasok titkárát fogták közre néhányan; Szigethy, Olajos, Hlavács meg Csiffáry, egy nyugtalan nézésű fiatalember, aki nemrég került ide Fiuméból, meg az idősebb Sudár fiú. Mindenki ismerte őket a szakszervezetből, a szociáldemokrata pártból, sokat szerepeltek az élen. A hőbörgőkről tárgyaltak, ügyelni kellene rájuk. Hőbörögni könnyű a más bőrére, ki felel, ha baj van, végül is a párt meg a szakszervezet vezetőit veszik elő. Magas, szemüveges ember törtetett hozzájuk. Polner Hanzi a bérelszámolóból. — Türelmetlen a nép. — Ha négy évig vártunk, várhatunk még egy negyedórát. Most tűnt elő az ágyúgyáriak menete a budai úton. — Jobb, ha indulunk, Stick elvtárs. Ez a Hodács megbolondítja a népet. — Meg az apád — mondták a Sudár fiúnak. — Nem kell őket előreengedni. Vállaltuk a felelősséget a rendért. — Elöl vagy hátul, hőbörögni mindenütt lehet. Nézzék Hodácsot. Ez a Hodács nem messze a gyárkaputól egy embergyűrű közepén valamilyen jegyzőkönyvet olvasott, hangosan, akadozva. Csendben figyelték, hunyorgó szemmel, mozdulatlanul, mint aki ütni készül; az öreg Sudár a pipájával egyet-egyet a levegőbe szúrt, az igazgatósági épület felé. — .. .Erre azt mondta a főmérnök úr a bizalmi férfiaknak, hogy... hogyha a munkásoknak nem tetszik a bér, ám menjenek el, a gyárvezetőség majd . . . gondoskodik róla, hogy ne találjanak máshol munkát és . . . és kénytelenek legyenek magukat . . . visszakönyörögni . . . Hallgattak, amikor Hodács befejezte a felolvasót. Aztán elkezdte valaki, a többi meg tódított rajta. Pelyhe felhozta a Szántó András esetét (húsz évig dolgoztak együtt), eltört a vállcsontja, s kihajították, mint a kiszolgált papucsot. A kisebb Sudár fiú a tanoncéletet szidta, roppant nagy öntudattal, ha már az öregek ilyen sokan hallgatják: korbáccsal verekszik az igazgató, de megteheti, mert huszonnégy segéd mellé harminchat tanoncot alkalmaz a vagongyár, a szabadulásig tiszta haszon az ingyen munkaerő, azután meg jut is, marad is. Megindult közben a tömeg eleje. Csiffáry az Andrássy út sarkán nagyokat kaszált a kezével a beszélgető csoportok felé, s igyekezett az élgárda után. Megindultak Hodácsék is. Egyszerre közéjük ront egy csitri lány, liheg, kapkod a levegő után, s neki egyenesen Pelyhe Barnabásnak: — Édesapám, ne ... ne menjenek a városházához . . . Pus . . . puskával a katonaság . . . lőnek . . . Szuronnyal . . . Bizony isten ! — Mi bajod? Rozika fuldokolva, kapkodva kezdte volna, mit látott, mit hallott, de az apja ráripakodott, még a kezét is ráemelte: — Elhallgass, az istent benned!... Agyonváglak! Rozika megdermedt a rémülettől, mi rosszat tett ő ezzel, hát nem érti az apja ...? Nézte az apját, nézte a többieket, mintha nem is hallották volna - befutotta a könny a szemét, de sírni se mert hangosan, talán roszszat tenne azzal is. Csak később, amikor csatlakoztak a menethez, súgta meg neki Sudár Jóska: tudják ők, hogy a bosnyákokat felvonultatták. Világos. Persze, hogy nem gyöngypártás szüzekkel fogadja a tüntetőket a Városháza. — És ha lőnek rátok? . — Aki fél a tűztől, ne menjen kovácsnak - mondta nagy komolyan a fiú, s visszafurakodott a menetbe, ki ne maradjon a felnőttek társaságából. Átömlött a tömeg a Szedreskerten, majd a Széchenyi téren egyesült az ott várakozókkal. A Baross utcára érve összefolyt a menet a Sziget irányából áramló olajgyáriakkal. A kereskedők — már akik nem húzták le a redőnyt — kiálltak az üzlet ajtajába, kedvesen mosolyogtak, és Népszavát tartottak a kezükben, vagy Testvériséget, a helybeli szociáldemokrata lapot. Zengett a szűk utca. Olykor a kórus kerekedett felül — „Békét akarunk!" —, aztán megint kiabált ki-ki magának: „Vesszen a kormány!" — „Vesszen a háború!" — „Éljen a béke!" Vajdits, a városi szociáldemokrata titkár a Hungária étterem előtt toporgott. Amint Hodácsot észrevette, utánaeredt, s odafurakodott hozzá. — Elvtársak, elvtársak!... Hát a párt jelszavát! . . . Általános titkos választójog!... ez a főjelszó, nem mondták meg? . . . — Húsz éve azt kiabálom! - feleselt Sudár Antal. — Enni sincs mit, Vajdits elvtárs, enni sincs mit! — Most magyarázzam már? . .. Hogy egy szocialista parlament . .. most kezdjem el magyarázni? - indulatosan csapkodott Vajdits s elmerült a tömeg sodrásában. Rozika a Széchenyi térig együtt haladt a vagongyáriakkal, onnan mellékutcákon szaladt a Royalhoz. Az ágyúgyáriak menete éppen megérkezett, nagy zajongással torlódott össze a szuronyosok sorfala előtt. Egy öreg munkás érthetetlenül kiabált, mutogatott a katonáknak, lehet, bosnyákul. Hoztak egy széket a Royalból, fiatal, nyurga férfi állt fel rá, csendet intett. — Halljuk!... Halljuk Nagy Istvánt!... Rozika nem figyelt a szónoklatra, a Baross utca sarkához törekedett, összekocogott a foga is, úgy elfogta a remegés. Te jó Isten, mi lesz itt. Közeledtek a vagongyáriak. Az első sorban a vasas titkár, az ismerte meg a nagyobbik Sudár fiút. A Royal felől érthetetlen vezényszó pattogott, mire egy csoport katona szuronyt szegezve elállta az utca torkát. Megbomlottak a sorok. Az élgárda megtorpant, s minthogy hátulról nyomták őket, félrehúzódtak a járdára. Széledezett a menet, amint szembetalálta magát a szuronyokkal, torlódott befelé oldalt az Árpád utcába. Elcsendesedtek a hangos kórusok. Csak a távolból hallatszott a tömeg morajlása. Nyerítve hahotázott a szálloda emeleti ablakából valaki. Rozika megdermedt, az áradó emberfolyam élén előtűnt az apja. Meg Sudár Antal bácsi meg a többiek. Akikkel együtt látta a gyárkapunál. Már mindenki szétszéledt előlük, de ők csak jöttek, jöttek. Lassú léptekkel, mint egy temetési menetben, de csak jöttek, jöttek. Aztán egy intésre megálltak. Eresszék haza a katonákat! — sikította egy asszony valahol a tömegben. — Tik is menjetek haza, menjetek haza!... Négyes sorokba igazodott a menet éle, összefogództak. Szélen a Rozika apja az öreg Sudárt karolta, lassan indultak meg, behunyt szemmel a szuronyok felé. Mögöttük négy-öt sor állt össze ugyanígy, s a kis csoport levált a menetről, egy pillannatig úgy látszott, nem követi őket senki. De máris törekedtek előre a sűrűből innen is, onnan is, egyre többen, annyian, hogy a tizedik sor táján már utcaszélességűre dagadt a menet. Rozika kiáltani szeretett volna az apjának, de tudta, hogy nem szabad kiáltani. Olyan lett a csend, hogy a pályaudvarról tisztán idehallatszott egy mozdony pöfékelése. Túloldalon, a járdán egy falusiforma asszony a fának dőlt, és hangosan, eszelősen imádkozott. Rozika érezte, ahogy zsibbad a lába, kiszalad belőle az erő - „lőnek rájuk!" —, borzadva járatta meg a szemét a katonákon: hát ölni akarnak ezek? Ott az ibolyacsokor a sapkán! Balról a harmadik... az az a fiú! Te!... Te bosnyák! Teee!. . . Meg se rezdült a fiú. Nagy, sötét szemét mereven előremeresztette, amerre a szurony hegye mutatott. Most oda kellene szaladni... mozdulni sem mert. A rémülettől bénán, egy helyben topogott, és kiböffent belőle a sírás. Valaki mély zengésű hangon a Marseillaise-be kezdett. A visszafojtott izgalom hirtelen erővel tört ki, teli torokkal vágtak bele mindenfelől. Behunyt szemmel lépkedett a menet éle a villanó szuronyok felé. Még öt lépés. . . Még három . . . A felcsokrozott fiú káromkodva csapta földhöz a puskáját. Mozdultak a többiek is, hátrálni kezdtek, félre az útból. A Royal sarkától ordítozva szaladt a tiszt, de akkorra a menet éle elvágta az útját. Magasra tartott fegyverrel, kurjongatva sodródtak tovább a tüntetőkkel a katonák. S a budai út felől zúgva törtek előre az ágyúgyáriak, belekaroltak a katonákba. - Béke, aztán tik is posli haza! — kiáltotta egy katonasapkás civil a szitkozódó bosnyák tisztnek. Rozika alig hitt a szemének, hogy ilyen hirtelen minden jóra fordult, ömlött a tenger nép, mint a gátat átszakító áradat, a városháza elé. Futott ő is, koszorúba font haja kibomlott, repkedtek a varkocsai. Kereste a kavargó tömegben a katonasapkákat, s a sapkán az ibolyacsokrot. Amikor meglátta, nyakába ugrott a bánatos szemű fiúnak, és megcsókolta két oldalról is. Most először csókolt meg igazándiból ilyen nagy (legalább húszéves) fiút.