Ludas Magazin, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Jöjjön, kedves Péter, üljön ide mellém és beszélgessünk. Bár maga még egy szóval sem említette, én jól tudom, hogy tetszik magának az én kislányom! — De, asszonyom ... — Nevezzen csak nyugodtan Anna néninek, és ne feszélyezze magát, tárja fel előttem a szándékait. Ágneske roppant ügyes és talpraesett, ennek köszönheti, hogy bár alig múlt még harmincéves, máris egy nagy szállodának az igazgatóhelyettese. Nemcsak okos és ügyes, de szép is, senki sem mondaná meg, hogy túl van már a harmincon, ugye maga sem gondolta többnek huszonöt évesnél? Gyöngyszem ez a lány, én mondom, de a férfiak vakok, nem veszik észre. Nem mondom, sok férfi szeme megakadt már rajta, számtalan udvarlója volt, de mire komolyra fordult volna a dolog, mind meggondolta magát. Nincs szerencséje a férfiakkal, szegény drágámnak. Nem értem, mi lehet az oka. — Azt hiszem ... — Csak azt ne higgye, hogy én gátoltam meg valamiben is. Én mindig mellette állottam, mindig a segítségére voltam. Jánossal, az első udvarlójával, két évig jártak együtt, ha moziba mentek, ha uszodába, ha táncolni, én mindig velük tartottam. János egy időben azt találta ki, hogy minden áldott este a Gugger-hegy tetejére vitte fel sétálni Ágneskét, 15 kilométeres gyalogtúrákat tettek meg mindennap, de én oda is elkísértem őket. Ott akartam lenni a gyermekem mellett élete nagy pillanatában, amikor szerelmet vallanak neki. De János csak halogatta a vallomást, később meg teljesen el is maradt. Máig sem tudom, miért. — Talán .. . — Talán már akkor is azt kellett volna tennem, amit azóta mindig megteszek: ha egy férfi feltűnik Ágneske körül, mindjárt a második vagy harmadik alkalommal megkérdem tőle, hogy mit akar, komolyak-e a szándékai? Megfoghatatlan a számomra, hogy miért, de ettől a legtöbb férfi megbokrosodott, s többé felénk sem nézett. Természetesen a komolyabbak, a jobbérzésűek kitartottak. De velük sem volt szerencsénk, szegény Ágneskének két ízben kellett az eljegyzést felbontania. Dezső, az első vőlegény nagyon korrekt férfi volt, legalábbis annak látszott, csak az esküvő előtti napokban derült ki, hogy milyen ármányos lelkű: befizetett egy velencei nászútra, de csak kettőjüknek. Nekem nem! Én nem csináltam jelenetet, csupán az esküvő napjának hajnalán beszedtem néhány Veronáit. Mentők, kórház, gyomormosás, nem részletezem a szenvedéseimet. És még Dezsőnek állt feljebb, szemrehányást tett nekem, hogy miért csinálok ilyen cirkuszt! — Meg kell mondanom ... — Hogy ön ezek után kidobta volna, azt akarja mondani, ugye? Én is azt tettem! Sajnos, a másik vőlegény, Miklós sem bizonyult különbnek. Vett egy kétszobás lakást, s engem a kisebbik szobába akart beköltöztetni, ahova a bútoraimnak csak egy része fért volna be. Sem az állótükrömet nem vihettem volna magammal, sem azt a szép virágos komódomat, amit még a nagyanyámtól örököltem. Amikor emiatt szóltam, azt mondta: drága mama, válasszon, vagy a komód, vagy a lánya! Hát persze, hogy nem tűrhettem, hogy egy ilyen cinikus fráter legyen a lányom férje! — Bocsássanak meg ... — ön bocsásson meg, hogy elébe vágtam a szavainak, hallgatjuk önt, nagy figyelemmel. Nézze ezt a drága Ágneskét, milyen odaadással figyel, meg sem szólalt eddig. Ezt a csendes, szűkszavú természetét tőlem örökölte. Akárcsak a szépségét. Nem azért mondom, de amikor 1929 telén Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyék kisiparosainak jótékony célú bálján megjelentem a mátészalkai iparoskörben, a céklavörös nagyestélyi ruhámban, fejemen egy kolibritollas kis kalappal... — Bocsássanak meg, de nekem mennem kell. Kezüket csókolom! — Hova rohan úgy, kedves Péter?... Péter!... Elment. Na, ezt se látjuk többet, kislányom. Kár érte, szemrevaló férfi volt. Nem is értem, mivel vadítod el magad mellől a férfiakat, Ágneske?! Mi lesz így veled az életben? Egyetlen szerencséd, hogy én mindig itt vagyok melletted! Radványi Barna