Ludas Matyi, 1954 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1954-07-29 / 31. szám

Reggeli ébredés ~?£ üdülőben.­­tie tégy ennyire 4dhi¡Jpjosh fe!je hí nem hm! elyen »igyon fék Borús időben Örökifjak — Gyere Tamás, kipótoljuk azt, amit eddig elmulasztottunk... Sok „adag" bosszúság A Kristóf-tér sarkán karonfogott a barátom. — Gyere be ide a „Finom falatozó“ eszpresz­­­­óba. Itt állítólag remek újítást vezettek be. A pénztárnál még semmiféle újítást nem ta­pasztaltunk. Fizetni kellett és a pénztárosnő kész­­pénzfizetés ellenében letépett két kis cédulát, amely feljogosított bennünket arra, hogy a kávé­­főzőgépnél két duplára váltsuk be. Az sem számított újításnak, hogy a pénztárnál eltöltött idő alatt valaki hangosan kiáltozni kez­dett. — Kérem a panaszkönyvet! Hiszen a panaszkönyv azért van, hogy indo­kolt esetben a vevő elkérje. Most azonban, úgy látszik, sok volt az „indokolt eset“, mert a követ­kező pillanatban még ketten kérték a panasz­könyvet. Átadtuk a kávéra szóló értékjegyet az eszpresz­­szósnőnek, aki egy dobozból négy darab össze­préselt masszát vett ki és a gépbe tette. — Mi ez? — kérdeztük gyanakodva — csak nem az újítás? — De igen. — És mi tartja össze ezt a gombócot? — Kötőanyag. A gombócot a kötőanyaggal együtt átadta ren­deltetésének, gőzt eresztettek rá és a „kávé“ a cseppfolyóssá vált kötőanyaggal együtt a pohár­ba folyt. A kávéfőzőnő ezután kedves mosoly kí­séretében átadta a két duplát. A kedves mosoly­­lyal nyilván szuggerálni akart bennünket, de ke­vés sikerrel, mert a kávé erős cikória-íze bennün­ket is felbőszített. — Ez a kávé rossz! — állapítottuk meg. Úgy látszik, a kötőanyag elveszi az ízét, csak a cikó­riát érezni. — Ez enyhe kifejezés — vélte egy másik áldo­zat — Vagy adnak rendes kávét kötőanyag nél­kül, vagy pedig én is kérem a panaszkönyvet. A kávéfőzőnő szabadkozott, hogy ő nem tehet róla, egy újító kitalálta a préselt kávét, mert az gazdaságos. — Neki! — dühöngött egy új vendég. — Mert újítási díjat kapott érte! (palásti) -----------------------------------------------­ Egy autóbuszmegállónál... Ha Olaszország nem ratifikál , Amerika megvonja a segélyt I. Olasz munkás: Van remény az amerikai segély ügyében? II. Olasz munkás: Igen, lehet, hogy megvonják .. . — Az a magas ember menjen előbbre! Ahogy rajzolónk elképzeli... Nyáron vándoroztatjá fk a baromfit, mert így több találnak és jobban fejlődnek. Tyúk: A kakas csak így volt hajlandó velünk jönni, b-* c,' S Szédülés természet lévén, a különféle hinták­hoz nem viszonyulok valami fényesen. Mégis, amikor a Vidám Parkban szokásos évi sétámat végzem, szelíd megértéssel nézegetem az óriás­kereket, ezt a függőleges síkban forgó hintát csakúgy, mint a ringlispilt, amely viszont víz­szintes síkban pörög. A hullámzó krinolin ked­velőit sem nézem le, bár e raffinált hintaféle­ségnek még a gondolatára is émelyeg a gyom­rom. Elismerem, hogy hajóhintára is szükségük van azoknak, akik szeretik a hajóhintát — egy­szóval valóban nem vagyok a hinták dühödt el­lensége. Miért is volnék az. A hintát minden bi­zonnyal a bölcsőjében kedvelte meg az ember, s szüleim hibája, hogy ilyen gyökeresen leszok­tattak róla. Egy, egyetlenegy hintát azonban képtelen va­gyok megérteni. Ez a hinta egyszemélyes kis ha­jóhinta, amely egy rúd végére van erősítve. A páciens lefizeti az egy forintot, beleül a kis ha­jóba, odaszíjjazzák. A rúd ezután lengeni kezd, leng egyre jobban, egészen addig, amíg a kis hajó s a benne ülő ember felülre kerül s a rúd a holtponton megáll. Ez a gyönyör teteje, a hin­tázó fejjel lefelé lóg néhány másodpercig. Nem sokkal utóbb kiszáll és tántorgó léptekkel távo­lik. Mi ebben az élvezet? — ezen tűnődtem éveken át. A napokban rájöttem. Ebben az az élvezet, hogy fizetni kell érte. Ha az­ igazgatóság fizetne mindenkinek egy forintot, aki hajlandó fejjel le­felé lógni egy síld végén , aligha lenne jelent­kező. Lélektani jelenség ez. Lehet, hogyha a hin­tázás ára nem egy forint lenne, hanem tíz, ma­gam is beleülnék egyszer. * Valamelyik nap a Felsőerdősor­ban elmentem ama ház előtt, amelyben egykor gyermekéveimet éltem­. S bár tárgyilagos szemmel nézve a ház éppolyan érdektelen, mint amilyenek gyermek­éveim voltak, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy harmincöt esztendő után ismét végiglép­kedjek a keramitkockás udvaron s bemenjek a hátsóudvarba, ahol sok kacat között a poroló állt, a poroló, amelyen oly sokszor és oly elmélyül­­ten csüngtem. Nos, alig tettem néhány lépést az udvaron, fél­lábbal még a jelenben, féllábbal már a múltban, amikor az első emeletről egy asszony hajolt át a korláton s leszólt hozzám. •­ Kit tetszik, kérem, keresni? Érzelgős hangulatomban csaknem azt feleltem: „a gyermekkoromat, jóasszonyt" Szerencsémre eszembe jutott, hogy ez esetben nyilván a mentő­kért telefonál, vagy sikongatva felveri a házat, így hát csak néztem fel rá s nem tudtam, mit mond­jak. Éreztem, hogy valamit mondanom kell, kü­lönben besurranó tolvajnak vél, de hogyan ér­tessem meg vele magam? Lelkem zsongó titkait hogyan ordítsam fel az emeletre? Tétován vigyo­rogva magyarázkodni kezdtem: — Kérem... én ugyanis ebben a házban lak­tam harmincöt évvel ezelőtt... és gondoltam... körülnézek... Nem mutatott meglepetést az arca, még ke­vés bbé együttérzést. Azt mondta: — A Rohrmanné itt a második emeleten már ötvenöt éve lakik a házban. S ezt úgy mondta, mint aki tudtomra akarja adni: álljak odébb nyugodtan, romantikus alakok­kal a ház el van látva. Mit tehettem egyebet?­tem. Gondoltam, majd múlva. Köszöntem és kinnen­­visszanézek húsz év Tabi László JACK LONDON sokat küszködött, amíg beér­­kezett. Pályája kezdetén sorra visszaküldték írá­sait és így bizony gyakori látogatója volt a zálog­házaknak. Különösen egy san franciscói lap eljárása bán­totta, amely még arra sem méltatta, hogy vála­szoljon levelére. Elhatározta, hogy személyesen keresi fel az újság tulajdonosát, aki egyúttal a lap szerkesztője is volt. Kiderült, hogy az el sem olvasta a kéziratot. A szerző jelenlétében pótolta mulasztását és azzal adta vissza az írást, hogy sajnos nem közölhető, mert bevezetése túl hossza­dalmas, a cselekményből hiányzik a lendület és a befejezésnek nincsen csattanója. Néhány év múlva, amikor már az egész vilá­gon ismerték Jack London nevét, a kis san fran­­ciscói lap is kért az írótól kéziratot. Jack London ezúttal is személyesen vitte el a szerkesztőségbe írását, amelyet a szerkesztő nem győzött dicsérni. „Ez a rövidre fogott bevezetés“, mondta, „a lüktető cselekmény, meg a frappáns befejezés egyszóval remek írás.“ „Érdekes“, jegyezte meg Jack London moso­lyogva, „hiszen ez ugyanaz a kézirat, amelyet né­hány évvel ezelőtt úgy levágott.“ „Téved“, válaszolta a szerkesztő, „az egy isme­retlen kezdő írása volt, ez pedig a híres Jack Londoné."

Next