Ludas Matyi, 1954 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1954-07-29 / 31. szám
Reggeli ébredés ~?£ üdülőben.tie tégy ennyire 4dhi¡Jpjosh fe!je hí nem hm! elyen »igyon fék Borús időben Örökifjak — Gyere Tamás, kipótoljuk azt, amit eddig elmulasztottunk... Sok „adag" bosszúság A Kristóf-tér sarkán karonfogott a barátom. — Gyere be ide a „Finom falatozó“ eszpreszóba. Itt állítólag remek újítást vezettek be. A pénztárnál még semmiféle újítást nem tapasztaltunk. Fizetni kellett és a pénztárosnő készpénzfizetés ellenében letépett két kis cédulát, amely feljogosított bennünket arra, hogy a kávéfőzőgépnél két duplára váltsuk be. Az sem számított újításnak, hogy a pénztárnál eltöltött idő alatt valaki hangosan kiáltozni kezdett. — Kérem a panaszkönyvet! Hiszen a panaszkönyv azért van, hogy indokolt esetben a vevő elkérje. Most azonban, úgy látszik, sok volt az „indokolt eset“, mert a következő pillanatban még ketten kérték a panaszkönyvet. Átadtuk a kávéra szóló értékjegyet az eszpreszszósnőnek, aki egy dobozból négy darab összepréselt masszát vett ki és a gépbe tette. — Mi ez? — kérdeztük gyanakodva — csak nem az újítás? — De igen. — És mi tartja össze ezt a gombócot? — Kötőanyag. A gombócot a kötőanyaggal együtt átadta rendeltetésének, gőzt eresztettek rá és a „kávé“ a cseppfolyóssá vált kötőanyaggal együtt a pohárba folyt. A kávéfőzőnő ezután kedves mosoly kíséretében átadta a két duplát. A kedves mosolylyal nyilván szuggerálni akart bennünket, de kevés sikerrel, mert a kávé erős cikória-íze bennünket is felbőszített. — Ez a kávé rossz! — állapítottuk meg. Úgy látszik, a kötőanyag elveszi az ízét, csak a cikóriát érezni. — Ez enyhe kifejezés — vélte egy másik áldozat — Vagy adnak rendes kávét kötőanyag nélkül, vagy pedig én is kérem a panaszkönyvet. A kávéfőzőnő szabadkozott, hogy ő nem tehet róla, egy újító kitalálta a préselt kávét, mert az gazdaságos. — Neki! — dühöngött egy új vendég. — Mert újítási díjat kapott érte! (palásti) ----------------------------------------------- Egy autóbuszmegállónál... Ha Olaszország nem ratifikál , Amerika megvonja a segélyt I. Olasz munkás: Van remény az amerikai segély ügyében? II. Olasz munkás: Igen, lehet, hogy megvonják .. . — Az a magas ember menjen előbbre! Ahogy rajzolónk elképzeli... Nyáron vándoroztatjá fk a baromfit, mert így több találnak és jobban fejlődnek. Tyúk: A kakas csak így volt hajlandó velünk jönni, b-* c,' S Szédülés természet lévén, a különféle hintákhoz nem viszonyulok valami fényesen. Mégis, amikor a Vidám Parkban szokásos évi sétámat végzem, szelíd megértéssel nézegetem az óriáskereket, ezt a függőleges síkban forgó hintát csakúgy, mint a ringlispilt, amely viszont vízszintes síkban pörög. A hullámzó krinolin kedvelőit sem nézem le, bár e raffinált hintaféleségnek még a gondolatára is émelyeg a gyomrom. Elismerem, hogy hajóhintára is szükségük van azoknak, akik szeretik a hajóhintát — egyszóval valóban nem vagyok a hinták dühödt ellensége. Miért is volnék az. A hintát minden bizonnyal a bölcsőjében kedvelte meg az ember, s szüleim hibája, hogy ilyen gyökeresen leszoktattak róla. Egy, egyetlenegy hintát azonban képtelen vagyok megérteni. Ez a hinta egyszemélyes kis hajóhinta, amely egy rúd végére van erősítve. A páciens lefizeti az egy forintot, beleül a kis hajóba, odaszíjjazzák. A rúd ezután lengeni kezd, leng egyre jobban, egészen addig, amíg a kis hajó s a benne ülő ember felülre kerül s a rúd a holtponton megáll. Ez a gyönyör teteje, a hintázó fejjel lefelé lóg néhány másodpercig. Nem sokkal utóbb kiszáll és tántorgó léptekkel távolik. Mi ebben az élvezet? — ezen tűnődtem éveken át. A napokban rájöttem. Ebben az az élvezet, hogy fizetni kell érte. Ha az igazgatóság fizetne mindenkinek egy forintot, aki hajlandó fejjel lefelé lógni egy síld végén , aligha lenne jelentkező. Lélektani jelenség ez. Lehet, hogyha a hintázás ára nem egy forint lenne, hanem tíz, magam is beleülnék egyszer. * Valamelyik nap a Felsőerdősorban elmentem ama ház előtt, amelyben egykor gyermekéveimet éltem. S bár tárgyilagos szemmel nézve a ház éppolyan érdektelen, mint amilyenek gyermekéveim voltak, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy harmincöt esztendő után ismét végiglépkedjek a keramitkockás udvaron s bemenjek a hátsóudvarba, ahol sok kacat között a poroló állt, a poroló, amelyen oly sokszor és oly elmélyülten csüngtem. Nos, alig tettem néhány lépést az udvaron, féllábbal még a jelenben, féllábbal már a múltban, amikor az első emeletről egy asszony hajolt át a korláton s leszólt hozzám. • Kit tetszik, kérem, keresni? Érzelgős hangulatomban csaknem azt feleltem: „a gyermekkoromat, jóasszonyt" Szerencsémre eszembe jutott, hogy ez esetben nyilván a mentőkért telefonál, vagy sikongatva felveri a házat, így hát csak néztem fel rá s nem tudtam, mit mondjak. Éreztem, hogy valamit mondanom kell, különben besurranó tolvajnak vél, de hogyan értessem meg vele magam? Lelkem zsongó titkait hogyan ordítsam fel az emeletre? Tétován vigyorogva magyarázkodni kezdtem: — Kérem... én ugyanis ebben a házban laktam harmincöt évvel ezelőtt... és gondoltam... körülnézek... Nem mutatott meglepetést az arca, még kevés bbé együttérzést. Azt mondta: — A Rohrmanné itt a második emeleten már ötvenöt éve lakik a házban. S ezt úgy mondta, mint aki tudtomra akarja adni: álljak odébb nyugodtan, romantikus alakokkal a ház el van látva. Mit tehettem egyebet?tem. Gondoltam, majd múlva. Köszöntem és kinnenvisszanézek húsz év Tabi László JACK LONDON sokat küszködött, amíg beérkezett. Pályája kezdetén sorra visszaküldték írásait és így bizony gyakori látogatója volt a zálogházaknak. Különösen egy san franciscói lap eljárása bántotta, amely még arra sem méltatta, hogy válaszoljon levelére. Elhatározta, hogy személyesen keresi fel az újság tulajdonosát, aki egyúttal a lap szerkesztője is volt. Kiderült, hogy az el sem olvasta a kéziratot. A szerző jelenlétében pótolta mulasztását és azzal adta vissza az írást, hogy sajnos nem közölhető, mert bevezetése túl hosszadalmas, a cselekményből hiányzik a lendület és a befejezésnek nincsen csattanója. Néhány év múlva, amikor már az egész világon ismerték Jack London nevét, a kis san franciscói lap is kért az írótól kéziratot. Jack London ezúttal is személyesen vitte el a szerkesztőségbe írását, amelyet a szerkesztő nem győzött dicsérni. „Ez a rövidre fogott bevezetés“, mondta, „a lüktető cselekmény, meg a frappáns befejezés egyszóval remek írás.“ „Érdekes“, jegyezte meg Jack London mosolyogva, „hiszen ez ugyanaz a kézirat, amelyet néhány évvel ezelőtt úgy levágott.“ „Téved“, válaszolta a szerkesztő, „az egy ismeretlen kezdő írása volt, ez pedig a híres Jack Londoné."