Ludas Matyi, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-02 / 1. szám

LESZ­ELJÜEK. Szabatosam/ Rettenetesen csúnyán beszélünk magyarul! Dünnyögünk, morgunk, elharapjuk a szavakat, szörnyen hangsúlyozunk, szinte egyetlen mondatot sem fejezünk be, annál több az „izé” az „így”, az „ugye”, a „hm”, az „ehe”. Hovatovább morgá­sok és vakkantások útján érintkezünk egymással. Ez így nem mehet tovább. Már reggel a villamoson elhatároztam, hogy az én számat többé nem hagyja el pongyola beszéd. Keserűen elmoso­lyodtam, amikor a kalauz így szólt:­­— Aprót, ha lehet! Ha nem ismerném a körülményeket, s nem tudnék olvasni a kalauz gondolataiban, találgathatnék, hogy vajon aprófát, aprójószágot, vagy esetleg más apróságot akar-e. Ekkor kifo­gástalan hanghordozással a következőket mondottam volt neki: — Sajnos, nincs aprópénzem. Lenne szíves felváltani egy tízforintos bankjegyet? Egy kicsit furcsán nézett, nyilván elszokott­­már a szép, szabatos magyar beszédtől. Szó nélkül visszaadott a tíz­forintos bankjegyből. Én eltettem a visszajáró pénzt, s ud­­variasan így szóltam: — Köszönöm szépen a kedvességét. Milyen szerencse, hogy mégis rendelkezett megfelelő mennyiségű váltópénzzel. A kalauz elgondolkozva ment tovább. Különben egy régen látott ismerősömmel is találkoztam a villamoson. Harsány hangon kiáltott rám: — Üdvözlöm, mi van? Én így válaszoltam: — Amennyiben kedves kérdése hogylétemre vonatkozik, örömmel jelenthetem ki, hogy kitűnően érzem magamat, és remélem, hogy önnek sincs semmi panaszolni valója. — Kicsit fáj a fejem — mondta ismerősöm, majd a lehető legszabálytalanabb szófűzéssel közölte velem, hogy le kell szállnia. Később az utcán egy másik ismerősömmel talál­koztam. Az illető rávágott a vállamra és így szólt:­­—Pocsék idő, mi? Bólintottam. — Az időjárás kedvezőtlen, ez nem kétséges. Tegnap ellen­ben alkalmunk volt dicsérni az időjárást, nemde? Amikor úgy láttam, hogy egy kicsit értetlenül néz rám, mo­solyogva megkérdeztem: — Ön talán nem kedveli a fagyponton aluli hőmérsékletet ? Bosszúsan rázta a fejét, hogy nem, majd hozzátette, hogy a hideg szédülést okoz neki. Ott is hagyott. Ekkor bementem a közeli dohánytőzsdébe, amelyet rendkívül helytelenül trafiknak hívnak, holott ez angolul forgalmat jelent. — Kérek egy húsz darab Mátra-szivarkát tartalmazó csomagot! — mondtam tisztán és érthetően. — Egy csomag Mátrát? — kérdezte az elárusító hölgy. Mosolyogtam. — Az ön kérdése könnyen félreérthető, asszonyom. Noha a Mátra nem tartozik a világ legmagasabb hegyláncai közé, egy kissé túlságosan nagy csomag kellene ahhoz, hogy bele­férjen. — Viccelni tetszik?­­— kérdezte zavartan a hölgy, én azon­n­ban megnyugtattam, hogy a helyes magyarság nem tréfadolog. Az üzletből kifelé jövet, sajnos, egy részeg ember nekem­­ jött, s amikor megütődve néztem rá, gomolygó pálinkafelhőt árasztva nézett rám:­­— Mi az, hapsi, nem tetszik ? Bosszúsan csóváltam a fejemet. — Az ön ittassága nem elegendő ok arra, hogy engem hely­telenül olyan megszólítással bántson meg, amely az én egyé­niségemet a legkevésbé sem fejezi ki, s legföljebb arra a lelki­­állapotra vall, amely az ön káros szenvedélyéből fakad. — Ez részeg — mondta az illető bántó hangon és tovább­­tomolygott. Engem azonban nem tántorított el kitűzött célomtól, s mindenkor, minden alkalommal igyekeztem szabatosan, vi­­­­lágosan, helyesen kifejezni magamat. Meg is kaptam érte a megfelelő elismerést. Egy társaságban ezt a bókot kaptam: — Milyen szépen beszél magyarul, igazán ki mondaná, hogy nem az anyanyelve. A kiejtésén is alig lehet észrevenni. . .­ ­. .Közeledvén az esztendő vége, mérleget készítettem. E fontos művelet végeztével szomorúan állapítottam meg, hogy semmi­féle ingó, vagy ingatlan vagyonom nincs, de még egy lyukas petákom sem, sőt mérlegem tökéletesen passzív azzal a 127 forint és 50 fillérrel, amelyet terhemre, kedves feleségem nyilvántart és január 15-i zsebpénzemből levonásba hoz. E csekélyke összeget, kölcsönképpen, azért vettem fel tőle, hogy szorgalmasan összekuporgatott százasaimról gyanúját eltereljem. Bár feleségem is dolgozó nő és elég szép önálló keresettel bír, teljes fizetésemet minden alkalommal hazaadtam, olyan csekélyke zsebpénz levonásával, amely az éhenhaláshoz sok, de arra meg rendkívül kevés, hogy a napi egy-két feketén túl, bármilyen szenvedélyemnek is hódolhassak, különösképpen pedig, hogy bárkit is dédelgessek. Mivel korábban már jogszo­kássá vált „minden pénzt hazaadni” banális és kispolgári jelszót belső és külső viharok nélkül a magam javára mó­dosítani képtelenségnek láttam, férfiasan bevallom, inkorrekt eszközökhöz folyamodtam. Először is letagadtam a negyedévi prémiumból pontosan húsz százalékot, továbbá elhallgattam a különmunkát, ame­lyet egy, sőt több maszek kisiparos könyvelésének törvényes rendbentartásával vállaltam. Pénzt akartam gyűjteni, hogy bármikor, bármilyen helyzetben se jöjjek zavarba, legyen titkos tartalékom­. . . Gyűlt a pénzem, de az első kísérletek kudarcai már-már v­égképp elkeserítettek. Í­­gyan­is az öt darab százast, amelyet elhallgattam feleségem előtt, nadrágom órazsebébe tűrtem és ha ruhát váltottam, nem mulasztottam el a precízen nyolcrét hajtott bankókat áthelyezni. Csak éppen az egyik vasárnap feledkeztem meg erről. Gondos feleségem pedig, mikor rendbe­­rakta és kikefélte levetett ruhámat, nem restellte magához emelni féltve őrzött százasaimat. Az ezzel kapcsolatos vita részletei nem érdekesek: kimagyaráztam a dolgot és tovább gyűjtöttem a dugpénzt, ahogyan ettől kezdve gyanakvó feleségem az ilyenféle vagyonállagot nevezte. Az idők folya­mán egyre leleményesebb lettem: nyáron, a betartalm­azott téli ruhámba rejtettem a pénzt, télen pedig a gondosan félre­tett nyári ruhába. Minden kísérletem hiábavalónak bizonyult. Még leleményesebb feleségem télen éppen úgy megtalálta meg­takarított ezerkétszáz forintomat, mint nyáron a kétezer­egyszázat. Minden leleplezésnél fülig vörösödtem, pedig feleségem ilyenkor mindig nagyon kedves volt hozzám. Legutóbb még meg is jegyezte: büszke lehet az az asszony, akinek ilyen takarékos férje van. És én büszke is voltam. Mégis e barátságos fordulat után, pénzügyeimet illetően, jelentős változtatást eszközöltem. Feleségem „Kutyilinkó” becenevére kisebb-nagyobb összege­ket helyeztem el bankbetéten és a betétkönyvet hazavittem az asszonynak, aki könnyekig meghatva vette tudomásul, hogy most már az ő számára takarékoskodom. Ebből a betét­könyvből szereztünk be egyet és mást, míg végül is 14 forintra csökkent az állomány. Ezt az alaptőkét feleségem azzal a titkolt szándékkal hagyta nálam, hogy — mint gyengéd és figyelmes férj — az idők folyamán az ő számára tovább gyarapítsam. Az utóbbi hónapokban a betétkönyv állapota azonban változatlan maradt és sehogy sem sikerült 14 forint fölé emelkednie, ami úgy látszik feleségemet módfelett nyug­talanította. A karácsonyi bevásárlások előtt igen barátságo­san azt a kérését nyilvánította, hogy szeretné, ha a betét­könyvet megmutatnám neki, hangsúlyozva, ne tekintsem ezt részéről valamiféle bizalmatlanságnak. Felháborodásomat titkolva, belső zsebembe nyúltam­ és hanyag mozdulattal átnyújtottam a könyvet. Feleségem belenézett, majd felsikol­­tott, örömében a nyakamba ugrott és ismételten kinyilatkoz­tatta: ilyen férj sincs több a világon. Pedig nem történt más, minthogy a 14 forintos alibi betét­könyv helyett, tévedésből, a saját külön nevemre szóló 1150 forintos bet­ét könyvet adtam át derék feleségemnek, így lett évvégi mérlegem passzív azzal a 127 forint és 50 fillérrel, amely, mint fentebb már kimutattam, a január 15-i zsebpénzemből levonatba kerül.

Next