Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1959-02-05 / 6. szám
Egyes budapesti újságok és folyóiratok szerkesztőségeinek munkatársai, akik interjúért kerestek fel, arra kértek, hogy beszéljek személyes terveimről és mondjam el az életrajzomat. Sokáig ellenálltam. Eddig csak kérdőíveken írtam meg az életrajzomat, más tapasztalatom pedig nem volt. Ám legutóbb egy komoly magyar kritikus ezt mondta nekem: — Mi az, maga nem tudja, hogy minden írónak kell, hogy legyen önéletrajza? És kellemetlenül kezdtem magam érezni. Ezért szántam rá magam, hogy megírjam. Előrebocsátom: eddig még sohasem tettem ilyesmit, úgy, hogy ez az első tapasztalati kiruccanásom. Szóval 1909-ben születtem s azóta ezt az esztendőt hivatalosan az én születési évemnek tekintik. Apám, anyám— mindketten orvosok voltak, ezért sűrűn betegeskedtem. Gyermekkoromban komolytalan magaviseletettanúsítottam és atyám gyakran állított a sarokba. Valószínű, hogy ezért gyűlöltem gyermekkorom óta a geometriát. Apám azt mondta, hogy legyek mérnök, anyám viszont arról ábrándozott, hogy zongorista lesz belőlem. Én pedig egyszer felhúztam a papa nadrágját, fejembe vágtam a kalapját és kijelentettem, hogy bohóc leszek. Apám levetette rólam a nadrágot és következett a beszélgetés folytatása. 1918-ban kezdtem meg az iskolai pályafutásomat és csoda ugyan, de befejeztem. Tanítóim fejlett, de túltevékeny fiúcskának tekintettek. Így például március nyolcadikán, a nemzetközi nőnapon vörös vegytintával pingáltam fel anyukám fehér selyem ruhájára a jelszót: „Utat a nőknek!”. Ennekutána becses személyem előtt bezárult kedves szüleim szobájába az út, jó atyám pedig megismételte velem a históriát a cirkusszal. 1926-ban elektrotechnikai intézetbe léptem, ahonnan saját kívánságra ... az intézet igazgatójának saját kívánságára menesztettek. Erre elhatároztam, hogy író leszek. Ebben a törekvésemben az iskolai tanítónőm támogatott. Sohasem talált bennem különös képességeket, de amikor egyszer megírtam egy gyakorlatot és mindössze tíz hiba volt benne, roppant meglepődött és azt mondta, hogy bizonyára irodalmi tehetséggel rendelkezem. Amikor ezt a gyakorlatot az iskola pedagógusi tanácsán hangosan felolvasták, a tanítónő sírt, a többiek pedig körülötte nevettek. — Humorista lesz belőle! — mondta az igazgató. Igazat mondott. Humorista író lett belőlem. Igaz, hogy nem nevetnek mindig, amikor a humoreszkjeimet olvassák, van aki sír, de ilyenkor azt mondom, hogy szatirikus vagyok és, hogy az emberek könnyek közt nevetlek. Most 11egyvenkilenc éves vagyok és tegnap a Budára tartó, autóbuszon egy körülbelül huszonöt éves leányzó átengedte nekem a helyét. Borzalmas íme, ez az én önéletrajzom, melyet nem szeretnék megszakítani, nem kevésbé befejezni. (Fordította Pogonyi Antal) VLAGYIMIR POLJAKOV Kjuhtet Loidl! Én is azok közé az emberek közé tartozom,akik szeretik a kényelmet, s most, télvíz idején a meleget. Ezért a kicsi kényelmet, meleget — ha másként nem megy — hajlandó vagyok forintokon is megvásárolni. Így döntöttem tegnap reggel is: öt kilométert bandukoltam a zalacsébi vasútállomásra mínusz három fokos hidegben. — Párnás jegyet veszek, s így kényelmes helyhez és némi meleghez jutok, határoztam el. A jegyváltó-pénztár elött könnyen ment a dolog. Csupán ennyibe került az egész: — Kérek egy fél párnást Zalaegerszegre. — S máris koppant a tenyérnagyságú pecsételő, s egy kéz elődugta az ablaknyílásból a kért bilétát. — Háromnyolcvan — hallottam egy dörmögő hangot. Letettem az összeget, s a jegy boldog tulajdonosaként vártam a pöfékelő vicinálist. Időm volt, képzelődtem: tűrhetően fűtött lesz a kocsi, a párnásban nincsenek sokan, még szundítani is lehet. E kellemes reményben a hideg kicsalta könnyeimet sem vettem tudomásul. Bepöfögött a szerelvény. Az utasok egymás tyúkszemét taposva tolakodtak a lépcsőre. Illedelmesen vártam soromra. Szemeim a kocsik oldalára biggyesztett, rikítóan fehér elsőosztályt jelző táblát kutatták. Gyanússá vált az egész szerelvény. A lépcsőn csüngő, sípoló bácsihoz fordultam: — Tessék megmondani, merre van a párnás? — Sajnos, már hetek óta nincs ezen a vonalon párnás. Fölöttébb megnyugtatott ez a válasz, hiszen még udvariasan mosolygott is hozzá. Semmi kétség, tisztelettudóan viselkedett. A szerelvény már recsegett, ropogott, döcögött, gördült. — Szálljon fel, édesapám mert itt marad. Megköszöntem a bátorító figyelmeztetést, felkapaszkodtam a kezem ügyébe kerülő kocsira. A tolóajtó feltárult, és én boldogan konstatáltam: párnás jeggyel, állva, a marhavagonban utazhatom ... Kernes Ödön Pusztai Pál rajza .