Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1959-02-05 / 6. szám

Egyes budapesti újságok és folyó­iratok szerkesztőségeinek munkatár­sai, akik inter­júért kerestek fel, arra kértek, hogy beszéljek személyes ter­veimről és mondjam el az életrajzo­mat. Sokáig ellenálltam. Eddig csak kérdőíveken írtam meg az életrajzo­mat, más tapasztalatom pedig nem volt. Ám legutóbb egy komoly magyar kritikus ezt mondta nekem: — Mi az, maga nem tudja, hogy minden író­nak kell, hogy legyen önéletrajza? És kellemetlenül kezdtem magam érezni. Ezért szántam rá magam, hogy megírjam. Előrebocsátom: eddig még sohasem tettem ilyesmit, úgy, hogy ez az első tapasztalati kiruccanásom. Szóval 1909-ben születtem s azóta ezt az esztendőt hivatalosan az én születési évemnek tekintik. Apám, anyám­­— mindketten or­vosok voltak, ezért sűrűn beteges­kedtem. Gyermekkoromban komolytalan magaviseletet­­tanúsítottam és atyám gyakran állított a sarokba. Valószí­nű, hogy ezért gyűlöltem gyermek­korom óta a geometriát. Apám azt mondta, hogy legyek mérnök, anyám viszont arról ábrán­dozott, hogy zongorista lesz belőlem. Én pedig egyszer felhúztam a papa nadrágját, fejembe vágtam a kalap­ját és kijelentettem, hogy bohóc le­szek. Apám levetette rólam a nadrágot és következett a beszélgetés folyta­tása. 1918-ban kezdtem meg az iskolai pályafutásomat és csoda ugyan, de befejeztem. Tanítóim fejlett, de túltevékeny fiúcskának tekintettek. Így például március nyolcadikán, a nemzetközi nőnapon vörös vegytintával pingál­­tam fel anyukám fehér selyem ruhá­jára a jelszót: „Utat a nőknek!”. Ennekutána becses személyem előtt bezárult kedves szüleim szobájába az út, jó atyám pedig megismételte velem a históriát a cirkusszal. 1926-ban elektrotechnikai intézet­be léptem, ahonnan saját kívánság­ra ... az intézet igazgatójának saját kívánságára menesztettek. Erre elhatároztam, hogy író leszek. Ebben a törekvésemben az iskolai tanítónőm támogatott. Sohasem ta­lált bennem különös képességeket, de amikor egyszer megírtam egy gya­korlatot és mindössze tíz hiba volt benne, roppant meglepődött és azt mondta, hogy bizonyára irodalmi tehetséggel rendelkezem. Amikor ezt a gyakorlatot az isko­la pedagógusi tanácsán hangosan fel­olvasták, a tanítónő sírt, a többiek pedig körülötte nevettek. — Humorista lesz belőle! — mond­ta az igazgató. Igazat mondott. Humorista­ író lett belőlem. Igaz, hogy nem nevet­nek mindig, amikor a humoreszkjei­met olvassák, van aki sír, de ilyen­kor azt mondom, hogy szatirikus va­gyok és, hogy az­­ emberek könnyek közt nevetlek. Most 11egyvenkilenc éves vagyok és tegnap a Budára tartó, autóbuszon egy körülbelül huszonöt éves leányzó átengedte nekem a helyét. Borzalmas­ íme, ez az én önéletrajzom, me­lyet nem szeretnék megszakítani, nem kevésbé befejezni. (Fordította Pogonyi Antal) VLAGYIMIR POLJAKOV Kjuhtet Loi­­dl! Én is azok közé az emberek közé tar­­tozom,akik szeretik a kényelmet, s most, télvíz idején a meleget. Ezért a kicsi ké­nyelmet, meleget — ha másként nem megy — hajlandó vagyok forintokon is megvásárolni. Így döntöttem tegnap reg­gel is: öt kilométert bandukoltam a zala­­csébi vasútállomásra mínusz három fokos hidegben. — Párnás jegyet veszek, s így kényelmes helyhez és némi meleghez ju­tok, határoztam el. A jegyváltó-pénztár elött könnyen ment a dolog. Csupán ennyibe került az egész: — Kérek egy fél párnást Zalaegerszeg­re. — S máris koppant a tenyérnagyságú pecsételő, s egy kéz elődugta az ablak­nyílásból a kért bilétát. — Háromnyolcvan — hallottam egy dörmögő hangot. Letettem az összeget, s a jegy boldog tulajdonosaként vártam a pöfékelő vicinálist. Időm volt, képzelőd­tem: tűrhetően fűtött lesz a kocsi, a pár­­násban nincsenek sokan, még szundítani is lehet. E kellemes reményben a hideg kicsalta könnyeimet sem vettem tudomá­sul. Bepöfögött a szerelvény. Az utasok egymás tyúkszemét taposva tolakodtak a lépcsőre. Illedelmesen vártam soromra. Szemeim a kocsik oldalára biggyesztett, rikítóan fehér elsőosztályt jelző táblát kutatták. Gyanússá vált az egész szerel­vény. A lépcsőn csüngő, sípoló bácsihoz fordultam: — Tessék megmondani, merre van a párnás? — Sajnos, már hetek óta nincs ezen a vonalon párnás. Fölöttébb megnyugtatott ez a válasz, hiszen még udvariasan mosolygott is hoz­zá. Semmi kétség, tisztelettudóan visel­kedett. A szerelvény már recsegett, ropogott, döcögött, gördült. — Szálljon fel, édesapám mert itt ma­rad. Megköszöntem a bátorító figyelmezte­tést, felkapaszkodtam a kezem ügyébe ke­rülő kocsira. A tolóajtó feltárult, és én bol­dogan konstatáltam: párnás jeggyel, áll­va, a marhavagonban utazhatom ... Kernes Ödön Pusztai Pál rajza .

Next