Ludas Matyi, 1962 (18. évfolyam. 1-52. szám)
1962-11-29 / 48. szám
Némi megilletődéssel csengettünk be Nyerkovics Ödön ajtaján. A 187 esztendős nyugalmazott szahalin árus tudniillik annak idején személyesen ismerte Irisz Ipszilont, a Zsenit, az azóta immár klasszikussá dicsőült Nagy Haladó Hagyományt, az Ihletett Géniuszt, akit születésének 153-ik évfordulója alkalmából épp minap ünnepelt a hálás utókor. — Már várja magukat Dönci bácsi! — csilingelt bájosan az elénk siető formás fiatalasszony, mint később kiderült, Dönci bácsi dédükunokája, önkéntelenül is átvillan agyamon: micsoda remek hajtás lehetett egykor a törzs, melyből ilyen üde rügy fakadt... Belépünk a szobába. Az ablakréseken keresztül szűrődő langyos őszi napsugár színarannyá füröszti az ódon, faragott pálmafa bútorokat, a kakukkos kandelábert a diáriumon. Az aggastyán, egy darab történelem, a hintaszékben ül, oly frissen, hogy szinte 176 évesnek sem nézné az ember. - Beszéljen először talán saját magáról valamit, kedves, jó Dönci bácsi! Az életéről, a munkásságáról... Szerénykedve szabódik, de azután reszkető, meleg hangon elkezd mesélni, s lassan feltárul előttünk a régi Pest-Buda képe: pakompartos dámák, várszínház, alkonyi menüett... — Eredetileg tűzkövet árultam a volt Csigavér-kávémérés előtt, hol akkortájt, a mostani ragyogó bérpaloták helyén, még öles szemétkupacok ásítoztak. Ezt a vidéket csak 1839-ben nevezték el Sifonér utcának, de én már 1830 körül átnyergeltem a szaharin szakmára ... Apró üvegfiolát vesz elő a zsebéből. — Kóstolja meg! Vagy késhegynyit lenyelek, kissé furcsa íze van. — Az első magyar háziipari szaharin!! Gipszből és csirizből sajátkezűleg készítettem idehaza — mondja Dönci bácsi büszkén. Majd elmosolyodik, s vele mosolyog a pókháló a falon, a pöszméje befőtt az ágy alatt. » Az óramutató repül. Leszáll az est. — Hát hogyan is történt az a találkozás? — tesszük fel, a tárgy iránti őszinte alázattal, a kérdést. A domború homlok ezernyi redője megrezzen. Egy 187 tavaszt látott férfi kutat emlékei között: - Rá akart gyújtani... igen ... véletlenül nem volt nála gyufa... Az Emkénél álltam ..., de lehet, hogy inkább a Nyugati felé ... már nem is tudom pontosan. Odalépett hozzám, és parázsló cigarettámra mutatva így szólt: „Szabad?" Aztán kettőt szippantott, biccentéssel megköszönte, és tovább ment kalucsnisan a szemerkélő esőben ... — És biztos, hogy Iksz Ipszilon volt? — faggatom picit tapintatlanul. A veterán kiskereskedőből a megbántott kortárs válaszolt: — Nézze, uram, én 128 évig terjesztettem szaharint a Körúton. Naponta sokszor ötvenen is kértek tüzet. Lehetetlenség, hogy ennyi idő alatt pont ő ne lett volna közöttük ...!! Dalmáth Ferenc IKSZ IPSZILON NYOMÁBAN.. (Évfordulós riport a napi sajtóból) SZEMLÉLTETŐ OKTATÁS