Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-22 / 16. szám

IZGALMAS KÖNYV MOSTAN SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODOM „Legszebb a barna.. írta Kosztolányi, de bar­náról én már álmodni sem mernék. Nekem a fekete tinta is nagyon megfelelne. Ha volna. De nincsen. — Kék tintánk van — mondják a főváros vala­mennyi írószerboltjában, melyeket szorgalmasan be­jártam. — Kék tinta nem felel meg? — kérdezik és úgy néznek rám, mint aki már nem tudja, hogy mit kívánjon jódolgában. Tulajdonképpen igazuk van. Tulajdonképpen csö­könyösség tőlem, hogy fe­kete töltőtolltinta után já­rom a várost és veszítem el az időmet, amikor min­den sarkon van kék. Má­niákus vagyok, hogy feke­te tintával szeretek írni, arról nem is szólva, hogy töltőtollal, mert annak lá­tom a hegyit. — Tessék venni fekete golyóstollat vagy fekete filctollat — javasolják a megértőbb boltosok, persze nem tudják, hogy nyitott kapukat döngetnek nálam. Majd éppen nekem ne lenne golyóstollam meg filctollam, még lézertol­­lam is van, nem is egy, és mindenféle színű és fajta, de nekem fekete töltőtoll­tinta is kell, a fene egyen meg engemet, ha ez a rög­eszmém! Már megpróbáltam házi­lag előállítani fekete tintát, de nem volt elég fekete. Már megpróbáltam fekete tussal, sőt fekete bélyegző­­festékkel tölteni meg a tol­lamat. Erre a tollam egy darabig úgy írt, mint hogy­ha az ujjammal írtam volna fel egy utolsó üzenetet az emberiséghez, majd azon­nal beszáradt, annyira, hogy a festékanyagot a tollamból csak robbantás­sal lehetett eltávolítani. Boltban kapható, fekete töltőtolltinta tudna csak javítani a helyzetemen. Csak ezt szerettem volna megírni. Pláne fekete tintával. TALÁLKOZÁS Érkezem a taximegálló­ba, fényes délután. Taxi nincsen benn, de — mint látom — csak egy férfi várakozik előttem, érde­mes hát várakozni, máso­diknak. Észreveszem, hogy az ismeretlen férfi az olda­lam mellett az arcomat fürkészi. Na jó, mondom magamban, talán meg akarja kérdezni, hogy mer­re akarok menni, vagy le akarja szögezni, hogy ő jött előbb, majd mond va­lamit, ha akar. — Ejnye — mondja egy­szerre csak nyájasan, és egy kis mosoly játszik az ajka körül. — Ejnye — mondja —, már meg sem ismered az embert? Most fog kiderülni, hogy Kenéz Emil halbiológus­nak véli a pasas, gondo­lom egykedvűen — Miért? — kérdem megfelelően barátságosan, és hogy túl legyünk rajta. — Honnan kellene ismer­nünk egymást? — Ejnye — mondja ő. — Még mindig nem de­reng semmi ? Mintagimná­zium ... Trefort utca ... — Akkor mégis! — mon­dom meglepődve és két­ségbeesetten nézem az ar­cát. — Szóval a gimná­ziumból ... — Aha — mondja —, a Radvánszky ült melletted, jól emlékszem? — Jól! — mondom szé­gyenkezve és teljes erőből gondolkozom. Ez az arc, igen, most már nekem is rémlik ... vékony, arany­keretes szemüveg, egészen ősz haj és ez a megrovó mosoly a szája szegletén ... — Igen — mondom szé­gyenlősen —, ne haragud­jon, tanár úr, most már tudom... — Tanár?! — mondja most már bosszúsan a férfi. — Szép kis alak vagy! Az osztálytársad vagyok! Szép kis alak vagy, mond­hatom! Fejcsóválva, meg sem mondja a nevét, beszáll az állomásra érkezett taxiba és búcsút int. Azannya — mondom magamnak lehangoltan. — Úgy látszik, öregszünk. Somogyi Pál HARMADOSZTÁLYÚ ÉTTEREM — Ki a bűnös? MI LESZ SINATRAVAL? Frank Sinatra, a híres énekes sok mindenről nevezetes. Nemcsak szép hangjáról és kétségtelen színészi képessé­geiről, hanem arról is, hogy egy kissé túlságosan bizalmas viszonyban volt néhai John F. Kennedy amerikai elnök­kel, és telefonon így üdvözölte: „Hi, prez!” (szabad for­dításban: Szia, elnökcsil). De nemcsak a felsőbb, hanem az alsóbb köröket is kedvelte, kapcsolatait az alvilággal nem is tagadta. Most bejelentette, hogy visszavonult, nem énekel többé, hanem­­ könyvet ir. Éppen ő ne írna? Sötét kapcsolatait ismerve, egyenesen izgató érzés arra gondolni, hogy mi mindent nem ír majd meg ebben a könyvben! NINCS MENEKVÉS­­.Bár - Mi az, Oszkár bácsi, nem is örülsz, hogy meg­látogatunk? Földes Vilmos rajza A PILÓTA VÍZIÓJA

Next