Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-07 / 1. szám
OKOS KUTYUS AZ FBI LEHALLGATJA A TELEFONOKAT — Tanúk előtt mondom, elvesz.ex v .jgi. ÓVATOS VEZETŐ - Tudja, biztos úr, ha csak vagy fél decit is iszom, mindjárt átadom a vol Iánt a kutyámnak ... AZ IDŐK SZAVA — Csináljon belőle egy szexes változatokt is a nagyközönségnek! OLASZ CSAPATOK A TOTÓBAN Nem tudja, kedveském, ki véd vasárnap a Juventusban? Jóle* — Próbálja a panaszait részletesebben leírni, kérem. — Igenis. Szóval, drága főorvos úr, reszket a fejem. Valamint a kezem és a lábam is. A szemhéjam rángatózik, akármit is csinálok. A gyomrom is rezeg vagy vibrál, vagy mi a csuda. — Ez nagyfokú idegességre vall. Hol dolgozik maga? — Felszolgáló pincér vagyok. — Aha. És hol? — A Budai Kisvacak étteremben, kérem. — Értem. Hallottam róla, hogy ott remek a koszt. Divatos hely, ugye? — Egy aranybánya, főorvos úr. Úgy megy, mint az istennyila. Mikor tetszett hallani, hogy nálunk remek a koszt? — Van már vagy hat éve. — Hát igen. Akkor még jó volt. Olyan forgalom volt nálunk, hogy mindannyian idegösszeomlást kaptunk. Mert a vendég olyan természetű, hogy jön és enni akar. Jöttek, jöttek, de hely sohasem volt elég. Egymás kezéből tépték ki az asztalt. Egy tekintélyes úr egyszer végigfeküdt a padlón, és azt követelte, hogy a szőnyegre terítsünk. Most tessék elképzelni. — Ezek szerint nem csoda, hogy ideges. — Persze, hogy nem. Az a csoda, hogy a Budai Kisvacak még mindig olyan jól megy, mint régen. Mert most öt éve az üzletvezető elhatározta, hogy lezüllesztjük a Budai Kisvacakot, mielőtt valamennyien megörülünk. A konyhaséfet utasította, hogy főzzön rosszabbul. Az adagokat is csökkentettük. Minden hiábavalónak bizonyult. Csak jöttek, jöttek a vendégek, ott ette volna meg a fene őket. — Nem tűnt fel nekik, hogy leromlott a Budai Kisvacak? — Nem. Divatos hely vagyunk. Amikor láttuk, hogy egyszerű eszközökkel nem boldogulunk, az üzletvezető elhatározta, hogy só helyett ammóniákat teszünk az ételekbe, majd csak alábbhagy a vendégek áradása. — És az sem használt? — Semmit sem. — Keményen kellene adni a babot, borsót, lencsét, krumplit és mindent, amit lehet. — Hol vagyunk már ettől, drága főorvos úr! Minden ételt nyersen viszünk ki. És hidegen. Azt tetszik hinni, hogy használt? Semmit sem. Ugyanúgy jönnek, mint azelőtt. A pofon se használt. — Miféle pofon? — Tetszik tudni, az úgy volt, hogy amikor láttuk, minden hiába, akármit is csinálunk, kevés a hely, termelési értekezletet tartottunk, és elhatároztuk, hogy a vendégekkel szigorúan fogunk bánni. Eleinte csak nyeglék, udvariatlanok voltunk. A hölgyeknek malac vicceket meséltünk. Semmi eredmény. Akkor én elkezdtem tegezni a vendégeket, gondoltam, majd csak továbbállnak. De szép szóval semmire sem megy az ember ezeknél. Csak jöttek, jöttek, és enni akartak. Verekedtek az asztalokért. Mi meg teljesen becsavarodtunk az idegességtől. Akkor határoztuk el a testi fenyítést. Megbeszéltük, hogy amikor a vendég megrendeli az ebédjét, kap egy pofont. — A nők is? — Nem. A nőknek barackot nyomtunk a fejükre. — És? — Akár tetszik hinni, akár nem, még jobban kezdett menni a Budai Kisvacak. Még külföldieket is hoztak a vendégek, hogy megmutassák, milyen egy igazi magyar étterem. És aki véletlenül nem kapta meg a pofonját, az a panaszkönyvet kérte. Most már teljesen kétségbeestünk. — Emelni kellett volna az árakat. — Mit tetszik gondolni, nem megpróbáltuk? Egy adag rántott libamáj jelenleg 543 forint és 60 fillér. Hortobágyi lyukas palacsinta 124 forint és 10 fillér. És, kérem, csak jönnek, jönnek. Mi, pincérek pedig tönkremegyünk. — Beutaltam egy ideggyógyintézetbe? — Nagyon szépen köszönöm, drága főorvos úr. Most még megvárom a jövő hetet, hátha segít a legújabb ötlet. — Mi lesz az? — A fejükre öntjük a levest. Ha ettől se maradnak el, akkor jelentkezem. (