Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-03 / 1. szám

wxmsmxBTm­aawPiWi« Mármint a budapesti Éden Bár diszkó­­jaiból. Az öltözék miatt. Lelki szemeimmel látom, amint az Olvasó most elégedetten bólint Helyes, mindenféle szedett-vedett öltözékben senki se jelenhessék meg nyilvános szórakozóhelyen. Csakhogy ezúttal egészen másról van szó! Mert bemehetnek a vendégek kiskabátban, pulóverben, blúzban, kötött mellényben, talán tornatrikóban is, csak az nem nyer bebocsátást, aki nagykabátban érkezik. Mert ninől elég fogas a ruhatárban. Fogas nincs, hideg viszont van, így hát ilyenkor télen már meglehetősen általános népviselet a nagykabát, a felöltő, a bunda. Hol a kiút? Mi a megoldás? Nyitni egy éjjel-nappal Bizományit a Széna téren, ahová a vendégek a diszkózás időtartamára becsaphatják kabátjukat? Vagy közlekedjenek a lányok csadorban, a fiúk tógában, amit kicsire össze lehet hajtani, zsebbe dugni? Esetleg az Edzett Ifjúságért mozgalom új követelményévé tenni a nagykabát nélküli életmódot, a cidri férfias tűrését? Netán az Éden Bár vezetősége valami módon kibővíthetné fogas­állományát? Amíg ez az utóbbi nagyberuházás megtörténik, fiatalok tu­catjai továbbra is dühösen és reményvesztetten toporognak majd az Éden kapuja előtt. Még szerencse, hogy nem fáznak meg. Mert van rajtuk kabát. Kürti András V.. T» TWTUi ttTaHIil:?il4l3FTnrif r, mm­ rt jrnMtTi'i^ itti £ljf| * * I*z» Hogyan keell nevet adni egy patikának? A gyanútlan olvasó szerint nyilván oly­képpen, hogy a szóban forgó patikát el­nevezzük. Ám ez az elképzelés — már zokon ne tessék venni — szánalmasan divatjamúlt. A szózat, melyet egyik reggeli lapunk­ban a Fővárosi Tanács Gyógyszertári Központja közzétett, nap­nál világosabbá teszi: az ügy jóval­­komolyabb annál, hogysem beérhetnék egy efféle dilettáns, hebehurgya, tikk-mukk-fukk megoldással. íme, okuljunk: „Az Egészségügyi Minisztérium ez év július 10-én kelt ál­lásfoglalása szabályozta a gyógyszertárak elnevezésével kapcso­latos eljárást.” Méltóztatnák érteni, ugyebár. A patikák nevének ünnepé­lyes adományozásához mindenekelőtt eljárás szükségeltetik. De nem ám a­ká­rmiiféle! Éppen ezért mi sem természetesebb, mint­hogy az eljárást szabályozni kell. (Különben ott állnánk egy szabályozatlan eljárással, mely a legnagyobb zavarokra vezet­hetne a névadásban, ugye, és egyébként is hogyan venné ki magát?­ Namánmost. Ha a dolog egyszer így áll, akkor nem is vitás, hogy az eljárást nem lehet csak úgy akárhogyan sza­bályozni. Az eljárás szabályozásához elvi útmutatásra, mondhat­ni állásfoglalásra van szükség. És vajon kicsoda-micsoda fog­lalhatna méltóan állást ebben a bonyolult, szerteágazó, és nem csekély áttekintő képességet igénylő kérdésben, ha nem maga a minisztérium? Szívesen elmondanám, milyen keresetlen jelzős szerkezetek kergették egymást elmémben, miiközben megpróbáltam nevet adni a gyereknek, magyarán az állásfoglalással szabályozott patikaelnevezési eljárásnak — de nem merem. A fentiek elneve­zésével kapcsolatos eljárást ugyanis - mi tűrés-tagadás — csu­pán a saját állásfoglalásom szabályozta. A minisztérium, a kormány, az Elnöki Tanács és az Atyaúristen helyett. Igaz­­ ha már patikáknál tartunk ■ — receptnek ez sem rossz. Timár György számolt b­e elém lakóbizottságunk elnök­­nője, aki távollétemben vette át a töré­keny küldeményt, amit egy ismeretlen házaspár hozott el szemé­lyesen a címemre. A tojások mellett levelet találtam, amelynek jó humorú írója az Interpelláció humorügyben című versem két sorát használta fel mondanivalója mottójául, csupán egy kérdő­jelet biggyesztett a kijelentő mondat végére. ,,A humorista nem kap díjat. Nem kap díjat a humorista?” Ezután módfelett meleghangú, derűs sorok következnek, sze­rénytelenség lenne részemről itt idézni őket. A levél alján a pon­tos cím feltüntetése nélkül ennyi áll: Pázmányék - Pilisről • Tyúktojás legyek, ha tudom, kiket tisztelhetek a tojások küldői­ben. Pilisen ugyanis eleddig nem fordultam meg, számomra túlságosan távol esik a Nagydiófa utcától, legénykoromban pe­dig — amikor még nem voltam megrögzött lokálpatrióta — job­bára Jászszentandrásra jártam tojásokért, mert anyám egyetlen kopasznyakú tojástyúkja az ostrom alatt a fasizmus áldozata lett; megették a németek ... Kedves jó Pázmányék! Hálás szívvel köszönöm nobilis gesz­tusukat. Küldeményük bilaterális felhasználása elkezdődött: Lágytojás, rántotta, tükörtojás, omlett, nem ennyit nem sütött mióta párom lett!... Szerencsés új esztendőt kíván Szilágyi György Tojás-díjas humorista Il.: A tyúkokat csókoltatom f 'lém, Sifi fia­­m Kétéves kisfiamat kivittem az Állatkertbe. Nagy érdeklődéssel vártam, miként rea­gál majd a gyerek a tarka állatsereglet láttán, ám ő csak kö­zömbös arccal szemlélte a városligeti vadvilágot. Különösen fur­csa akkor lett a dolog, amikor a róka ketrece előtt megkérdezte, hol a róka koma? Hiába mutogattam a ketrec mögé, a gyerek így válaszolt vissza: - Ez nem ráka, ez piros kutyus. És ekkor hirtelen megértettem mindent. Az történt ugyanis, hogy kisfiamnak az idők folyamán több, állatokról szóló kis leporellót vásárolom, hadd ismerkedjék az élővilággal. A szel­lemes kis versikék szövegében sokféle állatról volt szó, s a szö­veget igazán tetszetős modern rajzokkal illusztrálták. Némelyik rajz szinte már absztrakt, vagy kubista remeklésnek számított, s a kor művészetét kedvelőknek bizonyára nagyon tetszik. Ám ez a haszontalan­­kölö­k nem tud absztrahálni, így aztán a róka ketrecénél háromszögeket és váltakozó hosszúságú vo­nalakat keresett — vagyis azt a lényt, amelyet rókaként a lepo­rellóból megismert. A tigris, ez a vérszomjas fenevad is hiába vicsorított ránk, a gyerek cseppet sem ijedt meg tőle, mert mozgó, csíkos fali­szőnyeg nelk nézte. Bezzeg, ha négyzetek és körök csattogtatják félelmet keltően romboidjaikat a ketrecen belül ... Azt sem tudtam vele elhitetni, hogy az a hatalmas, magá­nyos nagy fülű ormányos jószág az elefánt, mert ez az állat a gyerek - és a leporellók - tanúsága szerint narancssárga színű. Ezután már azon sem lepődtem meg, hogy a pávát megkülön­böztetett jelzéseit használó tűzoltóautónak nézte a kissrác. Hazafelé­­menet eszembe jutott, hogy Lacika nem tette fel a klasszikus kérdést, nem érdeklődött az iránt, hogy miként megy be az elefánt az oroszlán barlangjába. Igaz, tulajdonképpen egyetlen állatot sem ismert fel a kutyák kivételével. Mert kutyát szerencsére előbb látott életében, min­t leporellóban. Vezda János — mH MKflft m-3®. tjig iH .v Km ff» . ■mm M ■Bm UMfl

Next