Lyukasóra, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

Kiss Dénes versei: Fénysötét Galaktikák szétszórt tojáshéjai ahogy krétás csigavonalban a mindenségben szerterepültök Talán az Isten akar így mondani valami fontosat a teremtésről? Ti nesztelen suhanó csigakürtök Máskor meg mintha hullana a hó­fehéren köd­lő csillagfürtök Roppant keringés moccanatlan és vésztjósló messzi jelei miféle időből térből jöttek? Forogva suhanó világforgácsok mit elhullattak a mindenséget fényből-sötétből faragó ácsok Honnét hova? Rezdületlen tovaszálló aranyfürtök és csillagkürtök Az űr humuszába magként elvetve halandóknak mi a mondanivaló? Mi a föladott isteni lecke amihez ember tarthatná magát Mi az mit nem tudhat senki se és nem taníthatják az iskolák? Hiába kérdezem mert nem tudom kitől hogyan s végülis minek? Hiszen a szó - e levegőegyveleg nyelvi léggyurma - semmire se jó A válasz ott i­eg-pörög-forog a rettentő távolok gömbsíkjain s csak annyit tudhatok hogy létem talán nem lesz felelet semmire örökké csak kérdésre lehet ok S mintha mégis megtudnánk valamit kutatás kancsalít gyarló látszatot Galaktikák fénylő s szétszórt héjas óriás parázsló csigavonalban a mindenségben szerteszét szálltok elérhetetlenül ott a végtelenben nemlét határán ellengő látomások Mint itt az agyban földi szavakban ti is valami istenre vártok? Mert a végtelen sem halhatatlan Mert csak az vakít ami lehetetlen A valóság hűvös és irgalmatlan s úgy zúdul ránk akár az átok Míg forogtok „egyhelyben állva" ítéljetek további nem tudásra hogyha ezt így kívánja a teremtés Mi más a fény irdatlan suhanása az értelemnek mint megverettetés? Átszelve szemünk esendő világát és a tudást is e pille-életűt Nem Isten vére az mi meleggel jár át Akkor lesz ember mindörökre árva s akkor vágódunk az izzó világba ha jeges sötétje agyvelőnkbe süt Addig is csigahéjak repüljetek a mindenség-semmiben szerteszét küldve istentelen messzi ragyogást: titokzatos élet tündöklő neszét Meg nem tudjuk soha: a fény tör-e át a rettentő éjen vagy fényen a sötét? Űzöttjei e földi vakságnak sejtjeinkben elmúlás énekel Méltóságunk hogy sejtjük, ami láttat csillagfénylést s virágot a réten végzetünkként minket épp az takar el! A fiúk emléke Itt örökké óriásra nőnek mesékben a legkisebb fiúk Szemük fénye harmata időnek az emlékük szomjat oltó kút Állanak a Hétfejűvel szemben mely üvölt és tüzeket okád anyaszülte hites küzdelemben védik meg az Óperenciát így nőnek meg s mint a hegyek orma egek előtt ragyognak a napban Hányattatva menyegzőre torra dicsőülnek végeláthatatlan 1995. október 1

Next