Lyukasóra, 2008 (17. évfolyam, 1-5. szám)
2008-01-01 / 1-2. szám
Régiposta A népek lassabban romlanak és lassabban emelkednek, mint veze-J. _^L_tőik. Életük az örök tenyészeté, erdőké, nádasoké, az egész égaljnak kell elsivárodni vagy föllangyosodni, hogy jellegük megváltozzék. Tűz és fejsze irtásaiból is a régi hidák és erények törnek föl, s a maradék erdő a teljes múltat őrzi. A nép a nemzetek konzervatív fele; a vezető réteg, a változható. Konzervatív a jó és a rossz ellen; radikális a jóra és rosszra egyaránt. A nép lelke a legzseniálisabb államszervezőnek is határt szab, de a bukásokban is vigyáz, hogy a nemzet ne egész tömegével bukjék. A vezetők bukni és emelkedni is gyorsabban tudnak. Vezetni óriási történelmi lélekjelenlétet kíván. A helyzetek nemzedékről nemzedékre változnak—a régi helyzetben az összeszedelőzködött apák kitűnően megállhattak, az új az elernyedt fiúk alatt már megcsúszik. Mátyástól csak egy nemzedéknyire volt Mohács — a Ferenc-kor bénaságától egy nemzedéknyire: a negyvenes-ötvenes évek magyar fénykora, s attól megint csak egy-két nemzedéknyire a millennium. A nép van, a vezetőnek akarnia kell, s az akaratban sokkal nagyobb mélységek és magasságok férnek meg, mint a létezésben. A magyar nemzet ma azon a ponton van, amikor a vezetők betegsége a nép testén is kezd kiütközni. A század nagyon gyors volt, a nép életkörülményei, a történeti klíma többet változott, mint régen háromnégy század alatt, az egymást követő vezető rétegek pedig egyre bágyadtabbnak bizonyultak. A technika minden rosszat levisz a népbe, s a népi erényekkel sem tudtak mihez fogni. Ezen a halálos anyagcsere-betegségen nem segíthet más, csak a vezető réteg megújhodása vagy lehordása. Az utóbbi sosem volt a nevelőknek sem dolguk, sem programjuk. A nevelők eszménye: a feljavított lelkű vezető réteg: az elit. Őket az az optimista meggyőződés hevíti, hogy a kevesek gyorsabban emelhetők, egy-egy nagy példa körül ifjak százai juthatnak magasabb élethez, s kis öntudatos csoportok megoldhatatlannak tetsző feladatoknak lesznek megoldói. Miben bízhat a magyar nevelő is, ha nem ebben, az elitek csodájában? Lehet, gyorsabb a magyar nevelés, mint a magyar pusztulás: kell föltennie magának a kérdést, s nevel, amíg igent tud mondani. Ha nem, mehet összeesküvőnek vagy remetének. Németh László: Magyar felsőbboktatás Sodorvonal A katona, aki nem akart hazamenni történet valamikor 1987 nyarán kezdődött. Há- házunk előtt oszlopokra szerelt telefonháló-lázat húzódott, egészen fel a Svábhegyre. A szovjet katonai parancsnokság lehetett ott, itT oda vezettek a titokzatos huzalok. Hetenként láttuk a járőröket, amint ellenőrizték a külön- ' A leges, csak nekik szolgáló hálózatot. V ^ 1 (5 Édesanyám a kertben ápolta virágait, ami íR*1' kor észrevette, hogy a katonák leszerelik a Jj telefondrótokat, s motoros fűrésszel vágják ki az oszlopokat. Munkájukat egy fiatal zászlós irányította. Amikor meglátta édesanyámat, P.a kerítéshez lépett és tört magyarsággal megszólította. Illendően köszönt, ivóvizet Mr kért magának és katonáinak. Édesanyám IV készségesen válaszolt: mindjárt hoz kancsót és CB poharakat, de a zászlós leintette: jó lesz a locsoló . A katonát Nyikolájnak hívták, egy Beregszász melletti faluból származott. Édesanyja magyar, apja ruszin. Kis pihenő után felajánlotta, hogy ha kell, a kivágott telefonoszlopokból szívesen ad egyet. Jó lesz télen tüzelőnek, bíztatta anyámat. Ő meg némi szabadkozás után elfogadta. Két katona görgette be a kertbe a póznát. Három év telt el. Megjelent Nyikoláj, csengetett a kertkapun. „Mamka! Mamka! Gyér ide!” Édesanyám mellett hűséges kutyája lépdelt, amikor a csengőszóra lesétált a kapuhoz. Nem ismerte meg az egyenruhás férfit. „Mamka! bri Segítsen, kérem!” Ekkor már ismerősnek tűnt a fiatal katona. „Miben segítsek?” — kérdezte. „Engedni be, mondom” — s már nyomta is befelé a kaput a zászlós. Izgatottan körülnézett, mielőtt megszólalt. Civil ruhát kért. Nem volt már sapkája, sem a derékszíja. Zubbonyban, nadrágban, csizmában állt ott, türelmetlenül. Édesanyám elbizonytalanodott: mit tegyen? Emlékezett, a háborúban a katonák szöktetéséért kivégzés járt. Végül felülkerekedett benne az anyai érzés, 'S ' vagy valamiféle szánalom. Szóval a kárpátaljai fiú szökni akar, gondolta. Akkoriban már hetek óta hallani lehetett a kivonulásról. „Nem félni, Mamika! Jó minden!” - hadarta a zászlós. Anyám ebéddel kínálta. Paprikás krumpli volt kolbásszal, kenyérrel. A katona jóízűen evett, közben ő előkerítette kinőtt, de jó állapotban lévő ruhámat. Eszterházi kockás zakó és nadrág. Mellé fehér ing és sportos sapka. Huszonéves koromban hordtam. A zászlós gyorsan átöltözött. Éppen megfelelt neki a méretem. Hosszan hálálkodott, átölelte anyámat, s könnyezve megcsókolta az arcát. Aztán hátra se nézve gyorsan eltűnt a kertek alatt. A levetett egyenruha ott hevert az egyik széken. Foltos, kopottas, ahogyan megszoktuk a szovjet katonákat. Ha elfogják, kivallatják, kellemetlen ügy lehet belőle, mondtam késő este, amikor hazaértem. Anyám másként látta. „Ez a fiú akkor sem árulna el engem, ha megkínoznák. Láttam a szeméből... Nem fog bajba sodorni minket.” Nem vitatkoztam tovább. Szorongva vártam az elkövetkező napokat. A szovjet csapatok egymás után hagyták el a laktanyákat. És eljött a nap, amikor az utolsó katona is távozott. Megkönnyebbültem, s csak reménykedni tudtam, hogy Nyikolájnak, az én fiatal koromat magára öltve, sikerült új hazát találnia. S ha kinézek, az udvaron ma is látom a korhadásnak indult telefonoszlopot. Sasvári Endre