Lyukasóra, 2012 (21. évfolyam, 1-7. szám)
2012-01-01 / 1. szám
SZAKONYI KÁROLY “W/Q/Q ! mindent megéltünk már ezen a napon, március Ki Kr Midusán az elmúlt évtizedekben! A régi tavaszokm mára gondolok, amikor az iskolai ünnepségre már nagykabát nélkül mehettünk, fehér térdharisnyában, félcipőben, kihajtott inggallérral, vagy zsinóros bocskaiban, s ha még kissé hűvös volt is a délelőtt az iskolaudvaron, szép sorokba rendeződve hallgattuk a beszédet, a Talpra magyart, s énekeltük a Himnuszt. A Himnuszt mindig, minden időben énekeltük, vigyázzállásban, tenyér a combhoz szorítva, gyerektorkunkból az Erkel komponálta magas hangok olykor fülsértők voltak, de megküzdöttünk velük. Hazafias beszédek hangzottak el, s bennük a nagy nevek, Kossuth, Petőfi, Bem apó meg a vörössipkások, akik vérüket áldozták a szabadságért. Szép és félelmetes volt egyszerre arra gondolni, hogy a hazáért általában meg kell halni, hogy ágyúdörej és patacsattogás közepette kell elesni a szabadságért. A harmincas évek vége felé még mindenki magyar lehetett, az elemiben nem éreztünk megkülönböztetéseket, de a gimnáziumban már kettéosztották a diákságot, az A osztályba jártak a keresztények, a B osztályba - ahogy tapintatosan mondták - a más vallásúak. De március tizenötödikén azért egymás mellett sorakoztak fel a tantermekből az ünnepségre vonulók. És Petőfi forradalmi szavait egyformán hallgattuk, ha kamaszodván kissé már untuk is a hangzatos szónoklatokat. Pedig a leventeoktató tornatanár zengzetes hangján a fronton harcoló katonáinkat a negyvennyolcas honvédekhez hasonlította, s el kellett mondanunk délidőben a fohászt kereszténynek, „más vallásának” egyaránt. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet, emlékezzünk mi is hőseinkre, akik a Donnál védik a hazát... Valahogy így volt. És megint a Himnusz, talán a Szózat is, s ez azért megdobogtatta a szíveket, könnyet is csalt a szemekbe, mert sok fiúnak apja, rokona már odakinn volt az orosz harctéren. Aztán negyvennégyben a szent szabadság ünnepére kitett nemzetiszín lobogók még fenn voltak a házakon, amikor egy reggel terepszínű, oldalkocsis motorkerékpárok és páncélkocsik dübörgése verte fel a várost. Vonultak az utcákon a németek, megszállták a Várat, impozáns egyenruhájukban, felfegyverkezve jöttek, s a trikolórt elfedte a hitleri zászlók erdeje. Ezen a március tizenötödikén történt, hogy a gimnázium tornatermében rendezett ünnepségen egyszerre csak zavar támadt, a tanárok egy felsős fiút rángattak ki a tömegből, s kísérték fel izgatottan az irodába. Kabáthajtókáján kis, szürke fémlapocska volt Petőfi arcképével. Nem értettük, mi baj lehet a költővel éppen a nagy ünnepen, de aztán rebesgették, hogy valamilyen ellenállási mozgalom jelvényét viselte a fiú. Talán a Márciusi Front kitűzőjét. Hogy hol szerezte, kitől kapta, arról faggatták, de csak azért, hogy elkerüljék a bajt, nehogy az iskolára támadjon a Gestapo. HIC ET NUNC Mert Petőfi ünnepén leginkább Petőfivel volt mindig baj. A világ, a politikai hatalom megváltozott, de március idusán újra kibomlottak a zászlók, a nemzeti mellett a vörös is, s a szavak megint a szabadságról szóltak, a hősökről, az elnyomás elleni lázadásról, a forradalomról. Kossuth volt a hős, s Görgey az áruló, biztosan csak Petőfi állt a piedesztálon. A tömegek felvonultak a Múzeumhoz, énekelték a Himnuszt ugyanúgy, mint régen. A Nemzeti dalt színészek harsogták, később énekelték, táncoltak is rá, mert valóban dal lett belőle. A hatalom mindig a liberté, egalité, fraternité nevében beszélt, még akkor is, amikor kordonok közé szorult az ünnep, amikor gumibottal verték a diákokat a rendőrök, amikor a szülők rettegve engedték az utcára a gyerekeket. De jött új és új világ, s a tavasz mindig meghozta az ünnepet, az ünnep a nagy szavakat, a pátoszt, de az egymásra találás helyett az egymásnak ugratás alkalmait is. Petőfi meg csak nézi ezeket a fordulatokat, nézi a lobogást, s azt gondolja, amit bejegyzett a naplójába a nagy, fáklyás zenés vonulás láttán, amelyet derék férfiak - Széchenyi, Klauzál, Eötvös és mások - tiszteletére rendeztek, s azt meg is érdemelték, de ha nem érdemelték volna is meg, csakúgy fáklyás zenét kaptak volna, hiszen „borzasztó vasárnapi nép vagyunk”. Örökké ott vannak a zászlók, kokárdát tűzünk ki, énekeljük a Himnuszt, de a hazáról, az igazságról, a szabadságról ki-ki a maga érdekei szerint beszél. Csak a tavasz a biztos, március idusa, meg az, hogy volt 48 meg volt 56, hogy történtek olyan pillanatok, mert csak pillanatok egy nép életében, amelyekért a nemzet nemzet maradhatott, s amelyek megadhatták az önbecsülésünket. Szemadám György: Önarckép harmincéves koromban