Lyukasóra, 2013 (22. évfolyam, 1-10. szám)
2013-01-01 / 1. szám
Leginkább csak így emlegettük őket, annyira összetartoztak. Náluk hűségesebb emberpárt alig ismertem. Nem csak a házastársi kapcsolatuk volt töretlen a hosszú évtizedek alatt, az ilyesmi, ha ritkán is, de megesik, több volt ez a kapcsolat szerelemnél, barátságnál, törődésnél is több, mondhatnám Isten akarta összetartozás. Tassy Klára és Eigel István. A Képzőművészeti Főiskolán találkoztak festő szakon. Már dúlt a háború, elsőévesek voltak, Pista felmentést kapott a katonai szolgálat alól, nem csak mint hallgató, hanem mert az Újpesti Bőrgyár mint hadiüzem alkalmazta, ugyanis édesapja ott volt művezető. De közeledett a front a Kárpátokhoz, s Klári hazautazott Békésre a szüleihez, aztán már nem térhetett vissza, mert az oroszok elérték a magyar területet. Klári Békésen, Pista Újpesten. Mintha egy testet kettévágnak. Néha egy-egy levél, üzenet a keleti országrészből, aztán sokáig csend, mert a megszállt területről nem járt a posta. Maradt a napló. Pista naplója. Leírta minden áldott nap történését. Mintha este, lámpaoltáskor Klárival beszélgetne. Hogy majd ha találkoznak a háború után, a különlét hónapjainak fehér foltjait kitölthessék a napló bejegyzései. De nem is csak holmi bejegyzések lettek ezek, hanem egy fiatalember szerelme utáni vágyódásainak, politikai megpróbáltatásainak, Budapest ostromának, benne Újpest elestének és megszállásának, a földreform, a földosztás első hónapjainak dokumentumai. Meg is jelent könyvben Nehéz idők címmel, A hűség naplója. Az ötvenes évek végén ismertem meg őket, a közelünkben laktak Árpádföldön. Klári az ottani iskolában tanított rajzot, Pista meg a Derkovits-ösztöndíjas éveit töltötte, s a Százados úti művésztelepen béreltek műtermet. Összejártunk, elvittük hozzájuk a barátainkat, délutánonként a félig kész képek, a vakkeretek és a festőállványok között a rozzant kanapén meg fotelokban ülve a művészet világába kalandoztunk teák és vörösborok mellett. Pista fáradhatatlan érdeklődéssel hallgatta a verseket, novellákat, adta kezünkbe a Váci utcai idegen nyelvű könyvesboltban vásárolt Skirákat Klee, Picasso vagy Monet műveinek kis képeivel, s mi úgy érezhettük magunkat, mintha a Bateau Lavoir valamelyik atelier jében lennénk úgy a század első évtizedében Modigliani, Picasso vagy az éppen oda látogató Apollinaire és Cocteau társaságában. Hiszen ott voltak ők reprodukciók, versek, franciából heveny fordításban készült szövegek révén. Pistáék nagy frankománok voltak. Amikor először lehetett utazni, már mentek is, kapcsolatokat találtak Párizsban, Mantonban. Nekik volt először autójuk, egy használt, jobb kormányos Wolseley, amely később, már a budai, Turul utcai házuk fészerében állva a tyúkok esti fészke lett. Pista tanított is a Képző- és Iparművészeti Főiskolán, Klári gobelinezett. Műtermet építettek Máriaremetén, a mozi ugyanúgy szellemi otthonunk lett, mint a Százados úti volt barátságunk elején. Aztán vettek egy öreg, százéves parasztházat Balatonfüreden, fenn a dombon, az erdő alatt. Nádtető, kicsi szobák, ámbitus. Építettek hozzá, alakítgatták, de soha nem lett kész igazán. Nem is kellett. Sem a remetei ház, sem a füredi nem azért jött létre, hogy puccos legyen. Lakható volt, amennyire kellett, festetlen ablakdeszkákkal, luffogó villanyvezetékkel, innen-onnan szerzett festett parasztbútorokkal vagy Klári békési családjának úrias, de már laza rugózatú foteljeivel berendezve. Az élet volt a fontos, a festés, a munka, a művészet, a barátok. És, persze, örökösen az utazások Európába, Amerikába, esztendőnként pedig - karácsonytól márciusig - Mantonba, barátnőjük télen lakatlan, tengerparti apartmanjába. Jöttek a lapok, levelek a Földközi-tenger mellől, ahol gyümölcsön, halakon, baguetten és sajtokon meg zöldségeken éltek beosztással, de naponta tájat rajzolva, témát skiccelve, boldogan. Azt írták lelkesen: „Hagyjatok ott mindent, írószövetséget és politikát, házat, megbízást, munkát, és gyertek utánunk legalább egy hétre! Csodás ez a hely januárban, azt már nem is mondjuk, hogy a város a citrom ünnepére készül..., és a mimózák! Nyílnak a mimózák, pompáznak a sárga virágok, mimóza, mimóza mindenütt..., a kertekben a strelíziák. Hagyjatok ott mindent.” Mennék utánuk, mennék a füredi dombra, ahol esténként kifeküdtünk a csillagos ég alá, odalátszottak Tihany fényei, plédekbe burkolózva diskuráltunk éjfélig, meséltek Ábrahámhegyről, ahol fiatalon Bernáth mesternél kaptak szállást, emlegették Hantai Simont, Csernust, Bíró Antalt, a New York-i élményeket Zugor Sándornál, s a régi főiskolai társakat, akik eloszlottak a világban. Most február van, ilyenkor virágzik a mimóza. Talán ezért látom őket újra, Klárit és Pistát, talán a remetei kertjükben, talán a füredi domboldalon, amint feltűnnek a múltból. Mitől bukkannak fel váratlanul baráti arcok, régi históriák, hangulatok, nem tudom. Csak valami fájdalom hasít belém, hogy nincsenek már.