Lyukasóra, 2015 (24. évfolyam, 1-10. szám)

2015-01-01 / 1. szám

HID ET NUNC SZAKONYI KÁROLY égi idők jutnak most eszembe, hogy gyűjteményes kiállítása nyílt , Várkertben Csók Istvánnak. Régi idők, mondhatnám, hogy a fiatalság, a pálya­kezdő éveink, amikor a napi írás, zenélés, festés vagy kőfaragás után találkozgattunk az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjában. Ismerkedtünk egymás művészetével, hajnalig tartó borozgatás mellett diskuráltunk, néha fil­meket néztünk, máskor hallgattuk színész ba­rátainkat, azután vagy átmentünk a Fészekbe, hogy a bárban felhajtsunk még egy konyakot vagy vodkát, s ha még mindig bírtuk, fel-fel­­ruccantunk valakinek a műtermébe folytatni a virradatra már szenvedélyessé vált vitákat. A klubban ismertem meg Konfár Gyulát is, a Domanovszky-tanítványt, a Derkovits­­ösztöndíjas festőt. Akkor még kötődött a re­alista ábrázoláshoz, ahogy sokan mások is, munkásokat és olvasztárokat festett erőteljes ecsetvonásokkal, vonzódott a monumentali­táshoz, de színkompozíciói már jelezték, hogy új utakat keresgél. A XXX. Velencei bienná­­le és más, hazai és nemzetközi tárlatok után 1964-ben a londoni kiállítás hosszabb, angliai tanulmányutat is eredményezett, s megszület­tek a modern szemléletű, immár összetéveszt­hetetlenül eredeti, kontárs művek, a gazdag színvilágú, szinte plasztikus textúrájú képek. A nagy táblák a rajtuk mindig többkilónyi festékkel jól elfértek a műtermében, ahol va­laha Csók István élt és dolgozott. Kontár kap­ta meg a műteremlakás bérleti jogát. A széles, nagy ablakok alatt a munkapadon ott halmo­zódtak a porfestékek, vörös, kék, sárga és fe­hér halmocskák, mellettük a kencésüvegek és spaknik meg ecsetek. Mindig szerettem a fes­tők műhelyeinek a világát, Gyulánál is otthon éreztem magamat. Nyaranta a tágas teraszra nyíló ajtó zárva volt, benyúltak föléje a platá­nok terebélyes ágai, a városligeti fák madarai pedig odaröppenve eleséget találtak a kitett tálkákban. Városligeti fasor 32. A ház falán emlék­tábla Csók István portréjával. Az emeletes épületet keskeny kert fogja körül. Kontár itt élt feleségével, Horváth Teri színésznővel. Innen utaztak képei a világ tájaira egészen a Távol-Keletig, tajvani műkereskedőjéhez. De Gyula szerény ember maradt, méltó lakó­ja mind tehetségében, mind szemléletében az 1961-ben elhunyt mester galériás, szép mű­termének. Ha Konfánnál jártam, arra gondol­tam, hogy mi minden került ki Csók István ecsetje alól ezen a helyen is. Mert előtte ott volt München, azután sokáig Párizs. Még a magyarországi képei közül is sok ott készült. Tudjuk, szívesen festette meg lányát, Züzüt, attól kezdve, hogy a kicsi még babakocsiból néz a világba, azután játszadozása közben, kakassal a zongoránál, kerti virágok között, tengerparti fürdőzéskor meg amikor betegen feküdt az ágyában. És rézkarcot is készített róla, a sorozatból családi örökségként nekem is van egy színezett Züzü téren. A lányka az ablaknál ül, hajában masni, kinn havas te­tejű házak látszanak, néhány elszórt épület. Nem tudom, hogy hányban metszette, olyan, mint egy skicc, elképzelem, hogy Züzü észre sem vette, amikor apja sebtében rákarcolta egy lemezre. Szeretet árad a képről, ahogy Csók munkáiról az élet, a természet, a nők és a szépség szeretete. Csók műveinek gyűjte­ményét most újra láthatjuk, az élet átmentett pillanatait a világból a világba.

Next