Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)

2016-01-01 / 1. szám

PRO FUTURO K­ezdetben volt a kézirat. Mármint a gépirat. De annak előtte be lehetett vinni valóságosan kézzel írott ver­set, novellát a szerkesztőségekbe. Mondják, hogy a Hadikban a törzsasztalnál Kosztolányi­val, Móricz Zsigmonddal diskuráló Karinthy Frigyeshez lélekszakadva jött az újságtól az altiszt, mert a mester nem adta le időben a tár­cát. - Semmi baj, igyon egy snapszot, mindjárt meglesz! A pincér meg­hozta a kutyanyelvet, s mire a jóember megitta a pálinkát, már vihette is a redakcióba az írást. Mi már nem adtunk le így szövegeket, még ha kézzel írtuk is a novel­lát, verset a presszóban egy-két szimpla fekete mellett, mert aztán legépeltük, s úgy vittük az ÉS-be, a Kortársba, az Új írásba, vagy adtuk fel postán Pécsre a Jelenkornak, Debrecenbe az Alföldnek, Szegedre a Tiszatájnak. De a napi­­meg hetilapokhoz is személyesen jártunk, a hétvégeken mindig volt kulturális rovat, ünne­pek táján nem győztük teljesíteni a kéréseket. A karácsonyi számokba már november elején sürgették az írást, de kellett is, hogy időben szóljanak, mert négy-öt helyre is vártak no­vellát. Aztán ott volt a heti tárca, amely úgy a hetvenes évektől kezdett felvirágozni, mert előtte a szabad írói jegyzet nem volt kívána­tos, hiszen az író nem tartozott a szerkesztőség fegyelme alá, ezért aztán ez a műfaj, amelyet nagy elődeink Kosztolányitól Bálint Györgyig oly jelesen műveltek, az ötvenes években eltűnt a porondról. A Magyar Nemzet élesztette fel, majd a többiek is követték, hetvenöt sor a vo­nal alatt tömör fogalmazásra késztette az em­bert. Némely redakcióban kaptunk margózott, sorok számát és ezzel az n-nek fenek­­helyét jelölő kéziratpapírt, amely a keretbe fért, annyit lehetett írni, de ez nem volt baj. Nem fecseg­tünk feleslegesen. Csak lényegre törően. Feles­leges jelzők, szavak kihúzva (elhagyva.) Volt elég fórum, a Nők Lapjában Galsai szerkesztő úr teremtett színvonalas irodalmi rovatot, de ott volt a Tükör, a Népszabadság tárcanovellákat hozott, a Népszava József Attila nyomán a Szép Szóba várt szépirodalmat. Ha az ember vitte az írást, elidőzött kissé a lapnál, ahová gyakrab­ban járt, otthon érezhette magát, különösen a New York-házban, ahol a széles, árkádos fo­lyosókon mindig találkozhatott kollégákkal, de még inkább, ha lement a Hungáriába, ösz­­szefuthatott Zelk Zoltánnal vagy Moldovával, aki ott írt az egyik márványasztalnál minden áldott nap, délidőn a mélyvízben Mándy Ivánt láthatta ebédelni, Vas István a karzaton fogadta a fiatal költőket, Császár Pista is ott ült, kissé magába roskadva, s mindig várta, hogy be­térjen egy barát, aki helyette konyakot kér a pincértől, de ha mellé ültél (és kérted a konya­kot), okos dolgokat mondott az életről. Nagyon jó író volt. A szerkesztők is lejöttek egy-egy szerzővel kávé mellett megbeszélni a kapott kéziratot. A hatvanas években, amikor az Új írás még a Dorottya utcában, kezdeti székhe­lyén működött, ugyanígy a Greshambe bal­lagtunk át, ott is olcsó volt a fekete (csak most lett számunkra elérhetetlenül drága hely), s B. Nagy Laci egyszer ott adott címet egy hosszú elbeszélésemnek. Farkas Lászlóval is ott lehe­tett jobban megbeszélni a dolgokat, bár a szer­kesztőség Szabó Edével, Illés Lajossal, Pándi Pállal és a mindig hevületben élő, az érkezőt baráti öleléssel fogadó Váci Mihállyal az első számtól kezdve meghitt hely volt számunkra. És néha lehetett találkozni Lengyel Józseffel, aki mindig nagy figyelemmel kí­sérte a fiatalok dolgait, de felbukkant Tersánszky vagy éppenséggel Veres Péter is. Aztán elmúltak ezek az idők, a ködbe vesztek olyan asztaltársaságok, mint a hat­vanas évek elején a belvárosi Száz éves étteremben az ES- asztal, vagy a Hungária kár­tyatermében az Új írás ösz­­szejövetelei, amelyekre olykor Aczél György is ellátogatott, akaratlanul is alkalmat adva Ka­rinthy Cininek, hogy ugrassa a pincért, mondván neki, hogy figyelje ott, azt a bajuszost, mert még meglép a kis­­fröccse árával. Utoljára Galsai Ponyi megszervezte nekünk Óbudán az öreg Síposban a baráti társaságot, kedd es­ténként nagy ivászat és vacsorázgatás közben együtt volt Kolozsvári Grand­­pierre Emiltől Kardos G. Gyurin át Csurká­­ig és Csukásig, Abody Bélától Gyurkovicsig és Végh Antalig, de még Konrád Györgyig is minden tollforgató, szellemi hadakozás és pláne gyűlölködés nélkül, mert még úgy érez­hettük, hogy egységes az irodalmi élet. Vége lett. Sokfelé szakadtunk, elsorvadt a szerkesztőségi élet, meglehet azért is, mert már nincs többé személyes varázsa. Ahogy mondtam, eleinte még a kézzel írott szövege­ket is elfogadták, aztán jött az írógép, soká­ig az tartotta magát, de belépett életünkbe a komputer. Még egy darabig a gépelt lapokat fax­on el lehetett juttatni, de aztán a beírás munkáját megsokallták, s flopyn kérték az anyagot, azt csak be kellett dugni a szerkesz­tőség számítógépébe, s megjelent a vers vagy a novella. Majd ez sem volt elég, manapság már elektromos úton száguld az író műve a lapokhoz (a kiadókhoz is), s a titkárságon (ha van ilyen, s nem csak egy személyben a szer­kesztő a titkár is) megnyomnak egy-két gom­bot, s ott a képernyőn a remekmű. Nem kell találkozni, vissza lehet írni e-mailen, vagy sms-t lehet küldeni, netán mobilon értekezni. Még emlékszem, amikor korrektúrát kap­tunk, emlékszem a nyomdai szedőkre, em­lékszem a kötegekben félretett krúdákra, emlékszem a nyomdaszagra... A napilapnál a szerdán vagy csütörtökön leadott kézirat szombati megjelenésére, Karinthy Cini, pedig már régi motoros volt, nem restellette soha, hogy szombat hajnal­ban lemenjen a Blaha Lujza térre, ott akart lenni, amikor ontották expediálásra az újsá­got, fellapozni azon melegé­ben, s megnézni, benne van-e az írása. Meg aztán nehéz anyagi körülménynek között élnek a folyóiratok is, azon gondol­kodnak, hogy online megjele­nésre térjenek át, de az már nem ugyanaz, mint amikor kézbe veheti az ember a lapot. Megszokhatatlan izga­lom a megjelenés napja, amikor meg­érkeznek a becsomagolt példányok, a Lyukasórában immár huszonöt éve mindig és mindig ugyanaz az öröm: itt a lap! Még őrizzük a régi hangulatot a szerzőkkel, a munkatársakkal, de ami volt az irodalmi élet szerkesztőségi és kávé­házi terem­, az már a múlté. Nosztalgia. Mert jó volt a nyüzsgés, jók voltak az asztaltársa­ságok, írói találkozások, eszmecserék, viták és egyetértések, létezés a szellemi világban, ahonnan úgyis mindig vissza kellett térni a valóságba. Samu Géza: Teknőszárnyú angyal, 1971

Next