Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)
2016-07-01 / 7. szám
PRO FUTURO A „klinika”. Markába temetett arccal Tiller az asztal mellett ül. Jön lassan oldalról Bisztriczán. Tiller felriad. Maga az? Megint jönnek? Mondtam, hogy tűnjenek el! Kelemenben legalább volt annyi jóérzés... Nem kockáztathatom a bőrömet állandóan. Rájár a rúd az orvosokra, nem hallották az orosz orvosok perét? Sorba vesznek ezek minden értelmiségi szakmát, s majd a többit is. Ez itt statárium, nem világ! No, menjen! Még a munka el se kezdődött, s maga máris visszakuncsorogná magát. Majd a normák idején! Olyan pokolian önzők..., olyan pokolian... Engem pedig ehet a fene. Majd megint megrugdosnak magukért. Csend. - Mi van? - Csak megköszönni jöttem. Egy félórás sétát engedélyeztek az udvaron. Készültség van. Sztálin miatt. Hisz tudja. Tiller zavartan elfordul. - Doktor, kinek mondta imént, hogy mars ki? Kihallatszott. Talán belemennek? Tiller ránéz, komoran elhúzza szája szélét: nem tudja, nevessen-e, vagy csikorogjon. - Egy őrmesternek, ügyvéd úr. Egy igazi őrmesternek, Bisztriczánnak majdnem leesik az álla. Tiller máris tereli. - No, isten áldja! Látom a parancsnokot, ide igyekszik ő kegyelme. Bisztriczán megragadja a kezét. - Köszönök mindent. Ha maga nem volna... - Isten áldja! Bisztriczán mögött becsukódik az ajtó. Tiller nézi, amint Fanariás átugrik egy tócsán. Máris kopogtatnak. - Fáradjon be, parancsnok úr. Fanariás kicsit lehajtott fejjel jön be, mintha alacsony volna neki az ajtó szemöldökfája. Szó nélkül leül Tiller helyére. - Én nagyra becsülöm magát doktor, de ilyet azért nem szabad csinálni. - Elnézést. Annyi minden összetorlódott. Új rabok, régiek. Fáradt vagyok. - Egy őrmesternek mégsem mondhatja azt, hogy: mars ki! - Azt nem mondta az őrmester úr, hogy többször is megkértem szépen, majdnem könyörögtem, hogy hagyjon engem békén! Megütött. Akkor kiabáltam rá, hogy háládatlan, hogy ápoltam őt, ő pedig megüt... - Ezt nem mondta. Mit akart magától? Tiller talán azt gondolja: „Mintha nem tudnád, parancsnok!” De mást felel. - Ej, nem lényeges! - De engem érdekel! - Nem szoktam az altisztekre árulkodni. És a tisztekre sem. Fanariás tán erre gondol: „Mintha nem tudnád, hogy én is tudom, doki!” A válasz azonban ez lesz: - Ezt nagyra becsülöm, de most nekem kötelessége megmondania. - Szóval a neje... terhes. Az ötödik hónapba lépett. -És? -Nem vagyok angyalcsináló bába. Okleveles szülésznő. Fanariás lassan emeli fel fejét. - Volt már rá példa. - Annak... annak az őrmesternek a neje beteg volt. Súlyos beteg. - S a másiknak? - Az meg leesett a szekérről, féltem, nehogy a gyermek... Fanariás szavába vág. - No, látja! És most semmi ilyesmit nem tudott volna kitalálni? Elvégre itt van mire hivatkozni, tél van, a város nagyon messze. - Ez az asszony egészséges, uram. Túlságosan is az. - No, és? - A gyermek is épkézláb lesz. - Tehát, ha épkézláb, jöhet? - Igen. - Tiller rábámul. - Ártatlan élőlényt én még sose öltem, uram. Igaz, hogy mást sem. - Valamennyien ártatlanul születtünk, hacsak nem fogadjuk el az eredendő bűnről szóló ostobaságokat. Mit szól, ha az a szülész vagy okleveles bába, aki magát világra segítette, az ép gyermekről ugyanúgy gondolkodik, mint maga, ugyanolyan aggályoskodó: maga most itt állna előttem? Tehát ne ez legyen a kritériuma! Tiller arca sárga és fegyelmezett. Persze, hogy megértette. De valószínűleg azt is: a parancsnok sose mondana ilyet, ha nem akarná terrorizálni. Akkor pedig súlyos célja van, s ez nem eshet messze az őrmester céljától, vagy vele éppen azonos. Egy kicsit úgy veszi hát, mintha egy szinte semleges színpadról hallaná a sértést. Csak így tud nyugodt maradni végig. - A művi abortusz már a harmadik hó végén is veszélyes. És a veszély egyre nő. Különösen ilyen körülmények között... - Elvállalja? -Nem. Fanariás mindig az ablakhoz megy, mert az ablak - talán? - távlatot jelent. Nem fordul meg. - Ez az új rab, ez a belgyógyász szégyentelen egy fráter. Nyíltan felajánlotta nekem szolgálatait. Olyan dühös lettem, majdnem elküldtem a fenébe. Csend. - Kár lett volna, uram. - Hozzam ide maga mellé segédorvosnak? Csináljak főorvost magából? - Ne, uram. Ezt akkor sem vállalhatom el. - Mitől fél, Tiller? Mitől! - A komplikációktól. A lelkiismeretemtől. És félek... - Bökje ki. - A világtól, uram. Az orvosokra rájár a rúd mostanában, ön csak tudja. - Hát, innen fúj a szél! Haha! Börtönorvosok pőre! Jó, rikkancsnak való cím. A gonosz börtönorvos elhatározta az őrszemélyzet utódainak kiirtását - kicsit torzan nevet fel. - Nem nevetni való ez, parancsnok úr. - Hát, mit képzel maga? Hogy itt mindenki hülye és paranoiás? Az egész tábor? Úgy érzem nem ez a tábor - hanem a nagy. Azt hiszi? - Én nem hiszek semmit, s az ellenkezőjét sem. De ezt akkor sem vállalhatom. - Jó - Fanariás nagyon lassan, megfontoltan beszél. - A belgyógyász valószínűleg el fogja vállalni. Segédkezik neki? - Nem segédkezem. - És ha baj lesz? Ha meghal az anya? Akkor maga milyen lelkiismerettel áll a világ elé? Egy orvos itt volt, jelen volt, s mégsem segített, ölbe tett kezekkel ült. A manóba is! Mi itt a teendő? - Szülje meg. - Nem fogja megszülni. S ha maga reggelig nem gondolja meg a dolgot, visszaköltözik a barakkjába. Megértette? - nyersen beszél. - Meg, uram. - És ne higgye, hogy ezzel megszabadul a lelkiismeretétől! Valaki felrántja az ajtót. Bukatár. - Parancsnok elvtárs... a rádió... Sztálin elvtárs... Sztálin elvtárs... - szeméből patakzik a könny. - Micsoda? Az istenit... gyerünk! Rohannak át az udvaron az iroda, a rádió felé. - Mintha még segíthetnétek, úgy rohantok - suttogja Tiller. - Hát, igazság ez: ennyi temérdek ember csupán egyetlen személy halálával remélheti a boldogulást? Más halálára várva élni és remélni: mocskos ügy. Mintha minden felelősség csak az övé lett volna. Mintha nem állt volna szabadságotokban cselekedni... És most majd egyedül mit csináltok? Őnélküle? Meghalt a vezér, mi lesz a sereggel? Lesz elég helyettes, hűséges, jó tanítvány? Most majd kiderül: pótolhatatlan-e? És most már pláne nem vállalhatom! PÁSKÁNDI GÉZA *m Rájár a rúd az orvosokra 3