Sipos Gyula (szerk.): A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfölkelő ezredek története (Székesfehérvár, 1937)
Előszó!
Előszó! 17-ES BAJTÁRSAIM! Hősi halottaink iránti egyik kegyeletes ünnepségünk alkalmával felemlítettem azon győzelmünket, amelynek érdekében az ünnepségen szerepelt névsor egyik hőse is életét áldozta. Beszédem után a gyermekük elvesztése által lesújtott és épen jelen volt szülők közül az apa mély megilletődöttséggel köszönte meg szavaimat. Amint mondotta, nyugalmukat adtam vissza. Most már tudják, hogy a Haza védelmében nem hiába esett el drága fiuk, akire mától kezdve a fokozott kegyelet mellett büszkén is gondolhatnak, hiszen a legdrágábbat, egyetlen életét nem hiába áldozta a szent eszméért. Azóta hosszú évek múltak el, de állandóan kisértett a gondolat: hány szülő, hitves, gyermek szeretné tudni s talán hasonló megnyugvással venné, ha olvashatná azoknak az eseményeknek leírását, ahol hozzátartozója küzdött. És vájjon utódainkkal szemben nem tartozunk-e ugyanezzel ? Ennek a gondolatnak előre megérzése vezetett még a világháborúban, amidőn az ezred naplóinak, feljegyzéseinek stb. gondos másolatba vételét rendeltem el. Sajnos a háború utáni nagy pusztulásban a fentiek is mind veszendőbe mentek, de elvesztek a pótolhatatlan statisztikai adatok is. Így minden fáradozásom, főleg a hadi levéltár adatai s többek szíves támogatása dacára sem a tábori, sem pedig a népfelkelő ezred története nem lehetett olyan egész, mint ahogyan azt bizonyára valamennyien szeretnétek. Megnyugtat azonban az a tudat, hogy egyeseket nem is kell kiemelni, mert mindkét ezredben hős volt mindig és minden 17-es! Küzdöttetek a végsőkig és szó nélkül tűrtétek az emberfeletti szenvedést és nélkülözést valamennyien. Csak az egyesek ilyen teljesítménye eredményezhette összességében azt a sikert, amit számtalan alkalommal elöljáróink, sőt ellenfeleink is elismertek.