A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 3. Ö-ZS (1976)
Ü, Ű - üllő - ünnep - ünő - ünütt
üllő üllő 1321: ? „cum alijs duabus terris, Chekzeteluk, scilicet et I lieu vocatis" hn. (Anjou Okm. 1: 616); 1395 k.: „Incosylew" (BesztSzj. 722.); 1405 k.: wie (SchlSzj. 1284.); 1518 k.: vlack gr. (Peer K. 53); 1554: Zarwas illew (OklSz. szarvas-üllő a.); 1658: üllőstől gr. (Badv. Csal. 2: 333, esetleg átírt adat); 1750—71: tzigán-^ZZdn-keltt gr. (Fal. UE. 380: NySz.); — illé, üllü, üW, ülü (Nyatl. 284.). J: 1. 1395 k.: 'tőkére erősített acéltömb, amelyen a kovácsok, lakatosok az izzó vasat formázzák; Ambop' (1. fent). 2. 1782: 'a fülben levő hallócsontocskák egyike; Amboß im Ohr' (Rácz L.: Borb. el. 2. NSz.); 3. 1787: 'valaminek középső, szilárd, állandó pontja (pl. kerék agya, föld pólusa) ; der mittlere, feste, ständige Punkt von etwas (z. B. Nabe, Pol der Erde)' (M. Kurir 514: NSz.); 4. 1796: ? 'lakatosok, palafedő munkások szerszáma a kulcs fejének, szög végének elhajlítására, elverésére. Werkzeug der Schlosser, der Schieferdecker' (Hatvany P.: Tört. 228. NSz.), 1833: 'ua.' (Lakos J.: Székely mest. 22. NSz.). Származékszó: az ült igének főnevesült folyamatos melléknévi igeneve. A név eredetileg az eszköznek szilárd elhelyezkedésére utalt. Feltehetően az üllő vas szókapcsolat volt az előzménye, vö. 1508: ülő vasath (NádK. 566). A 2. jelentés a német anatómiai szaknyelvben is használt Ambop fordítása lehet. A 3. jelentés kialakulására talán a hasonló jelentésű küllő-közép (vö. küllői; 1. még pl. CzF.) analógiája is hathatott. A 4. jelentés az 1.-vel függhet össze. — Az út igéből való származtatása téves. CzF.; Hunfalvy: Nyr. 14: 445; MUSz. 873; Szarvas: Nyr. 10: 162; [Szerkesztőség:] Nyr. 12: 464; Munkácsi: AkÉrt. 5: 130, Nyr. 62: 65; Pápay: Nyr. 41: 240; Gombocz: DM. 21: 95; Szóf Sz.; Beke: DunSz. 10: 297; Gyallay: MNy. 48: 206; Bodgár: Népi Ért. 44: 93; Ethn. 76: 529; Grétsy: Szóhas. 149; Tamás: UngElBum. 456. — Vö.ül 1. ünnep 1372 U./1448 k.: „tegedet egydneppre vendege hyutanak" (JókK. 38). 1405 k.: inep (Schl Sz. 159.); 1416 k./1450 k.: ünnepét pl gr. (Bécsi K. 26); 1490: ennebnek gr., ibdnepe gr. (Szalk Gl. 150., 167.); 1500 k.: yvdnepenek gr. (Apor K. 152); 1538: innepet gr. (Pesti N. S4); 1595: Éünnep (Ver. 35); 1604: Ünnep (MA.); 1668: ünnepeken gr. (Okl Sz. sátoros-ünnep a.); 1784: ünnepnek gr. (Reinhard: K. Nem. 12: NSz.); 1792: ünnep (SzD. Nap a.); 1794: ünnap (Gyarmathi S.: Nyelvmester 1: 363: NSz.); 1816 k.: üdnap (Kassai Bef. 255); 1861: Innap (Thaly K.: Szék. k. 77: NSz.); ünnepekett gr., ünnepeket gr. (VMTsz.). J: 1. 1372 u./1448 k.: 'örvendetes esemény megünneplése; Freudentag'* (1. fent); 2. 1372 U./1448 k.: 'egyházi ünnepnap; kirchliches Fest' * (JókK. 49); 3. 1372 U./1448 k.: 'egyházi szertartás; kirchliche Zeremonie' (JókK. 73). — Sz.lés 1416 U./1450 k.: inneplet nélkül (Bécsi K. 71) | -let 1416 U./1450 k.: inneplètence gr. (Bécsi K. 192) | —le 1456 k.: inneplew mn. (SermDom. 2: 735); 1748: Inneplöt m. gr. (Faludi: NA. 131: NSz.) | —el 1538: innepelny sz. (Pesti N. El) I -i 1604: Ünnepi (MA.) | -ély 1816: ünnepély (MNy. 5: 124) | —ség 1884: ünnepség (NyÜSz.). Összetett szó. Jelzői szerepű előtagja valószínűleg a m. R. *id 'szent' melléknév (1. egyház a.). Utótagja a nap főnév, így eredeti jelentése 'szent nap'-féle volt. Az alakulatban bekövetkezett onem mássalhangzó-hasonulás, illetőleg magánhangzóilleszkedés az összetételi elemek viszonylag korai elhomályosodására vezetett; vö. ezzel R. innepnap 'ünnepnap' (1416 u./1450 k., Bécsi K. 67). Az előtag alapján eredetileg egyházi műszó lehetett. — Szláv tükörszóként való magyarázata és az előtagnak az üdülő üdvözít stb. szavak feltett nomenverbum tövével való egybekapcsolása nem valószínű. Hunfalvy: NyK. 6: 351; Simonyi: MNyelv.11: 34; Zolnai Gy.: MNy. 24: 50; Szóf Sz.; Bárczi: Szótöv. 13. —Vö.egyház, ül 2. ünő 1193: ,,octo piscine, quarum nomina . . . Tasnad. Tarynea hn. (DMOlv. 59); 1337: Ine zakala hn. (OklSz. 2. inő a.); 1395 k.: ,,vacca: une" (Beszt Szj. 998.); 1416 k./1450 k.: vnp (Bécsi K. 186); 1533: Ewnő (Murm. 473.); 1551: ünnőket gr. (Helt: Bibl. 1: 326: NySz.);—ünü, ünyő (ÜMTsz.). 1: 1395 k.: '(fiatal) tehén; (junge) Kuhkérődző állatok nősténye; Weilchen der Wiederkäuer' (1. fent). Ótörök eredetű; vö.: türk, ujg., Kas-]f. (zuzz) ingák; csag., kipcs., CC. inak; oszm., kum. inek; ujg. mod., alt. inak; jak. inak; csuv. one. 'tehén'. A törökség minden ágából kimutatható ; viszonylag kevésbé van elterjedve a kipcsak nyelvekben. Vö. még mong. üniye 'tehén'. — A magyarba került török alakmnay lehetett, amelyből a szóvég szabályos alakulásával, valamint in labializálódással lett az ünő. Vámbéry: NyK. 8: 185, MEr. 211; Budenz: NyK. 10: 92, 17: 455, 20: 150; Munkácsi: Ethn. 8: 28; Gombocz: MNy. 3: 368®, BTLw. 136; Melich: NyK. 44: 355; Ligeti: MNy. 29: 277; NyK. 49: 213; Szés-Sz.: Bárczi: MNy. 46: 223; Berrár: MNy. 47: 172; Pais: MNy. 55: 79; Räsänen: Versuch 172. (Clauson: EtDict. 184.) anütt 1. önik 1053 011.