Vasi Szemle 1994 (48. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 3. szám - EMLÉKEZÉS - Hegedűs Ferenc: Szegény újságíró kisiparos - Fehér Károly
ha nagyon jól ment is minden, egy évben legfeljebb tíz-tizenegy újságoldalnyi helye volt... Hogyan tudott megbékélni ezzel a kisszerűséggel és a vele eljegyzett nyomorral? Nem tudott volna segíteni magán? Kényes kérdés, nehéz rá a felelet. Napilapnál - legalábbis Szombathelyen - nem tudott volna elhelyezkedni. A Vasvármegye csupa fiatal, töretlen munkaerőt foglalkoztatott, a Hírnél meg nem lett volna értelme elhelyezkedni. Görög Kálmán nem nagyon tudta volna jobban megfizetni, mint amennyit a Vas megyei Magyar Jövő hozott. Emigrálnia kellett volna hát: vagy a városból - ha újságíró akar maradni -, vagy az újságírói pályáról. De Fehér nem emigrált: a Viharsarokból ideszakadt vastagnyakú kálomista fi arra már tökéletesen összeforrt a nyugati katolikus centrummal, másrészt azt a „függetlenséget” sem akarta feláldozni, amit a hozzá hasonló kisiparosok abban láttak, hogy akkor tartottak szent heveder-napot, amikor a kedvük tartotta. Azt, hogy a nyomorúság viszont hány száz alárendeltségi viszonyba sodorta, nem vette, vagy legalábbis nem akarta észrevenni. Azaz: a végén mégiscsak emigrált. Ehhez azonban az kellett, hogy ősz Iván, a költő, a hajdani újságíró legyen a város polgármestere. ősz Iván, aki nemcsak az öreg újságírók nyomorúságát, de pszichológiáját is ismerte, nem irattári, vagy iktató hivatali díjnoksággal kínálgatta a vén sast, hanem iparjogosítványt adatott neki papírkereskedésre. Az iparjogosítványt meg még azzal a belső, bizalmas utasítással is megtoldta, hogy a város papír- és írószerszükségletének egy részét Fehér Károlynál kell beszerezni. Látni kellett volna, micsoda testi-lelki változást idézett elő ez a papírkereskedői iparigazolvány! Évtizedekkel visszafiatalodottan, gondtalan mosolygással álldogált a Kőszegi utcai kis üzlet ajtajában. Bizonyos, hogy évtizedek óta nem érzett anyagilag ilyen biztos talajt a lába alatt. Csak hát az idill nem sokáig tartott. Az áradás, amelyet a háború végét követő társadalmi és gazdasági átalakulás zúdított az eddigi berendezkedésre, a Kőszegi utcai papírkereskedést is elsodorta. A tegnapelőtti újságíró kisiparos ott maradt 67 vagy 68 év terhével a vállán, meg vagy 150 forint körüli nyugdíjjal vagy kegydíjjal. Mekkora szerencse, hogy már több évtizedes gyakorlata volt abban, mint kell a hajszálat nyolc felé vágni, azaz mint kell filléres jövedelemből az életet fenntartani. Most is felfedezte, hogy van egy kifőzés, amely egy forintért tele mér egy literes fazekat főzelékkel, sőt még vastagon meg is locsolja a sült hús zsírjával és „zaff”-jával. Másik forintot kenyérre ad az ember, aztán két forintból megvan az ebéd és a vacsora. Ha meg még 70 fillért két deci tejre is elő tud teremteni, megvan a rangos reggeli is és csak 2,70 forintot költött az ember a napi megélhetésre. Hogy aztán az ilyen táplálkozás mellett érezte-e valamikor is a jóllakottság érzését, nem merném állítani. Ha kenyeret vett, mindjárt az utcán kibontotta és kezdte törögetni, megenni. Ez aligha a jóltápláltság vagy jóllakottság jele! Persze, nem csak az igénytelenségét mentette át a régi szűk esztendőkből, hanem a pénzszerző leleményességét is. Színes, mintás papírból zacskókat eszkábált, amelyek alkalmasak voltak a Mikulás-ajándékok elhelyezésére. Szent Miklós napja előtt hetekig ott álldogált a legforgalmasabb utcasarkon a zacskóit kínálva. Aztán az írószövetség szombathelyi csoportjának kiadványaival házalt a vállalatoknál. Pár forint ebből is csurrant. Megint révbe ért, amikor az ötvenes évek második felében külön üzemet szerveztek a fogyatékos munkaképességűek részére. Itt 500-600 forintot is megkeresett. Ez már akkora pénz volt a számára, hogy el sem tudta költeni: a halála után vagy 1800