Vasi Szemle 2002 (56. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 4. szám - ARCKÉPCSARNOK - Katona Attila: Széljegyzetek Borsody István Beneš-könyvéhez
2002. LVI. ÉVFOLYAM 4. SZÁM A figyelem egyre inkább a várható jövő felé fordult. Ezért is tűnt magyar szempontból oly fontosnak a „főhős”, Eduard Benes addigi és lehetséges politikai tevékenysége. A könyvet a szerző nemcsak a művelt, a világ és a magyarság sorsa iránt érdeklődő aggódó középosztálynak szánta, hanem és talán elsősorban a politikai döntéshozóknak, a külpolitika irányítóinak, formálóinak. Felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amit Benes és a hozzá hasonló politikusok jelentenek a jövő szempontjából. Maga a szerző is utalt arra egyik rövid megjegyzésében, hogy ez a történet nemcsak a csehszlovák államelnökről, hanem általában egy politikustípusról, az intrikus machinátorról, a kurzuseszmébe burkolódzó imperialistáról szól. Idézem: „S ezzel nemcsak Benes ellen szólunk, hanem általában az olyan helyzetek ellen, melyekben egészségtelen, elfojtott, elnyomott »kisebbségi« indulatok ejthetik rabul, keríthetik hatalmukba az embereket. Aminthogy munkánk Benest nem személyi, hanem elvi okokból bírálja. Amit Benesnél elítélünk, elítéljük másnál is. Arányosan, azonos mértékkel, ha erről nem beszélünk is, lévén most Benesről van szó.” (215. o.) Úgy gondolom, ennél szebben és finomabban a kor sajtóbéklyói közepette nem lehetett volna megírni, hogy itt egy „lappangó” sovinisztáról szól a történet. Borsody jól rámutat Benes politikai kvalitásainak sajátosságaira, ő nem a nép, a tömegek nagy bálványa, a kiváló demagóg népvezér, de nem is a bábukat a politikai sakktábláján ügyesen mozgató szürke pártfőnök, hanem az agytrösztökkel dolgozó remek szervező, akinek fő fegyvere a propaganda, a „látszatteremtés”. Két szempontból is nehéz a politikai publicista - mai kifejezéssel élve politológus - számára a kortársakról hű portrét formálni. Először is nem egyszerű hiteles, megbízható és a színfalak mögötti viszonyokat jól érzékeltető forrásokhoz, információkhoz jutni. Ez különösen igaz az 1942-es londoni cseh emigrációs kormány tevékenységével kapcsolatban. A korabeli kommunikációs kavalkádban kevés - a valós szándékot őszintén tükröző - anyaghoz lehetett hozzájutni Budapesten. Másrészt kényelmetlen a kortársakról írni, hiszen az idő megcáfolhatja a szerzőt, leértékelheti állításait, tévedései utólag könnyen számonkérhetők. Amiért Borsody István ragaszkodott könyve újrakiadásához, az az, hogy az elmúlt bő fél évszázad történései, ismeretei fő állításait nem cáfolták meg. Sőt azt mondhatjuk, inkább megerősítették azokat. Amit ő 1942-43-ban gondolt, ti. hogy milyen szellemiségű Benes következik a háború után, azt sajnos ma már minden magyar tudja. A cseh politikus pályáját bemutató könyv nem gyűlöletbeszéd, a szerző „hősét” nem megvetendő és lekezelendő, hanem szorgalmas, tehetséges és nagyon kitartó, éppen ezért veszélyes ellenfélnek tartotta. A konzervatív-liberális politikai nyelvet használó Borsody a legnemesebb magyar újságírás hagyományát követi. A kor kedvelt esszéstílusa, szellemes és lényegre törő fogalmazásmódja, populáris, ugyanakkor tudományos nyelvezete ma is élvezetes olvasmánnyá teszik a művet. A szerző nem antidemokrata alapon bírálta Benest, hanem nemzeti demokrataként, az evolutív, vagy úgy is mondhatnám, az angolszász típusú demokrácia tisztelőjeként. Hangsúlyozottan rámutat a cseh társadalom demokratikus tradícióira és mentalitására - műve nem cseh- vagy szlovákellenes pamflet -, ugyanakkor felhívja a figyelmet a szlovák társadalom elmaradott, paraszti jellegére s a Csehországétól eltérő hagyományaira és magatartására. Olyan korszakban a második világháború idején - bírálja demokratikus alapról a demokratikus politikust, amikor a Duna-tájon kevesen használták pozitív kontextusban ezt a jelzőt.