Vasi Szemle 2004 (58. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 5. szám - ÉVFORDULÓ - Nagy Alajos: Az 1956-os magyar forradalom - a szabadság példaképe. Albert Camus két megnyilatkozása forradalmunkról
2004. LVIII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM az erőltetett termelőmunka és a „háztáji” gazdaságok megművelésének életfenntartó realitásában. Camus nem kíméli a „jóságos” Kádárt sem. (Talán éppen ezért hallgatták és hallgatják agyon idehaza.) Mindenesetre az egész ország szabadságát tekintve nincs semmi különbség arra nézve, hogy a kopasz gazfickó (Rákosi - N. A.) vagy az üldözött üldöző (Kádár - N. A.) kormányozza-e azt. Majd imigyen ostorozza a primitív diktátort dicsőítő sajtót, beleértve a nyugati baloldali zsurnalizmust is. A kommunista újságok megalkuvása abban áll, hogy kijelentik: Kádáron, az ő rendőrein és hóhérlegényein kívül minden magyar fasiszta. Kemény szavakkal, nemes pátosszal ítéli el Kádár rémuralmát. Idegen páncélosok, rendőrség, húszéves leányok az akasztófán, vezetőiktől megfosztott és betömött szájú munkástanácsok, és megint bitók, deportált, bebörtönzött írók, hazugság-sajtó, táborok, cenzúra, letartóztatott bírók, bűnözők mint törvényhozók, és mindig újra bitók - így néz ki a szocializmus, szabadság és az igazságosság nagy ünnepe? A kommunista ideológia álnokságait, embertelenségét, a Kreml főideológusának (a magyar forradalom ideológiai leverőjének), Sepilovnak egyik megnyilatkozásából olvassa ki: Ha Sepilov miniszter Párizsból való visszatérése után le meri írni: „A nyugati művészet arra van hivatva, hogy az ember lelkét széttépje, és különböző tömeggyilkosokat hívjon életre”, itt az ideje, hogy feleljünk neki, a mi íróink senkit nem öltek meg, emellett elég nagyvonalúak ahhoz, hogy ne a szocialista realizmus elméletét tegyék felelőssé azokért a tömeggyilkosságokért, melyeket Sepilov és társai rendeltek el és fedeznek. A „liberális” sajtót és ferdítéseit imigyen bírálja. A baloldal kimondottan dekadens, a szavak rabja, csak sztereotip válaszokra képes, ragad a formulák enyvesmadzagához, és állandóan elmarad az igazság mögött, amelyből állítólag törvényeit levezeti. E sorokban bizonyára ráismerünk a mai baloldali sajtó nagy részére is, amely nem tartja elsőrendű feladatának a valóságnak megfelelő tájékoztatást, sőt céljai érdekében csal, megmásítja az igazságot, hamis bizonyítékokat produkál, s nem mondja ki, hogy a király meztelen. Fel kell figyelnünk a hősi attitűdre, a szabadság áldozatainak talán soha ki nem mondott, tudatalatti beállítottságára is, amit Camus e szavakkal tudatosít: Az emberek csak a szabadságért haltak hősiesen, azt hitték ugyanis, így nem halnak meg teljesen. Igazi halálukat csak mi okozhatjuk, Tollas Tibor szavaival élve: Csak az hal meg, akit elfelednek. Szégyenletes, hogy időközben forradalmunkat is elfeledjük, elfeledtetjük, vagy közömbösek vagyunk népünk emez áldozata iránt. Itthon talán még jobban, mint külföldön, pedig 1956-tal beiratkoztunk - ahogy Camus is kiemeli - a szabadságszerető népek élvonalába. Szabadságharcosaink áldozatát - a holtakét és élőkét - talán meg sem érdemeltük, hisz a felejtés mellett sokszor az az érzésünk, hogy ünnepi beszédet mondó politikusaink inkább saját személyüket dicsőítik, mintsem 56 hőseit. A XX. század nagy morálfilozófusa mérceként, csúcsként értékeli szabadságharcunkat, és axiómaként mondja ki: A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol nem áruljuk el, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve se - igazolják a gyilkosokat.