Petőfi Sándor: János Vitéz - Bolond Istók (Budapest, 1930)
JÁNOS VITÉZ I. Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon. A juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, úgy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája míg szerte legelész, addig subáján a fűben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte, De ő a virágra szemét nem vetette ; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei oda tapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kis lyányra, A szőke kis lyánynak karcsú termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére. Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva. Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba , Kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukorica Jancsi gyönyörűségére. Mert a pázsit fölött heverésző juhász Kukorica Jancsi, ki is lehetne más ? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza. „Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája !*“ Kukorica Jancsi igy szólott hozzája: „Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy én nekem minden mulatságom. Vesd reám sugarat kökényszemeidnek, Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg ; Gyere ki a partra csak egy pillanatra, Rácsókolom lelkem piros njakadra!“ „Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék ; Sietek, mert máskép velem rosszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.“ 1*