Kornis Gyula: Széchenyi és a magyar költészet (Budapest, 1941)
Bevezetés. Az örök Széchenyi
6 embere mind a nemzetnek erkölcsi megújhodása és szellemi építkezése, mind anyagi-gazdasági emelkedése terén. 1825-től 1840-ig ő formálja a magyar történetet, ő a magyar közlélek nagy ébresztője, a reformok tervező indítója és végrehajtója : eszméivel mintegy teherbe ejti az elméket. S ami a negyvenes évek elejétől forr és sistereg a magyar politikában, az is az ő hatalmas személyiségének kisugárzása, de ezek a sugarak már nem abban az irányban hatnak, amelyben elindította őket, hanem más útra térnek. A Széchenyi alakját körülvevő fényözön egy időre elhalványodik, a népszerűség, amellyel sohasem törődik, elfordul tőle, még a követválasztáson is megbukik, de azért a legnagyobb magyar marad. Miért? Mert nem egy kor lelke, hanem a nemzet örök szelleme szólalt meg benne s az ő ajkain keresztül tárta föl mindenkori érvénnyel a magyar élet örök problémáit; írásaiból ma is belső tűz árad és perzseli a magyar lelket, mert érezzük, hogy az ő szellemi tüzének lobogása romlásnak indult faját akarja mindenkép fölemelni s beléje új életet lehelni ; az utókor érzi, hogy addig magyar, amíg az ő útján halad. Azok a kérdések ugyanis, amelyeknek tervszerű megoldásán annyi lelki vívódás között törte fejét, valóban a magyarság örök problémái ; ezek keretét elsősorban a maga korára szabta ugyan, de minden magyar történeti korszakra — múltra, jelenre és jövőre — egyaránt ráillenek. Széchenyi az örök jelen. Vájjon nem ma is a legmélyebb problémánk a magyarság és az emberiség viszonya ? Nem a nemzet erkölcsi megújhodásától várjuk-e