Moór Gyula: Örök béke és világjogrend (Budapest, 1929)
I. Folyóiratunk 1928 évi 6—8. számában „A pacifizmus útján“ címmel értekezést írtam a Keilogg-szerződésről, amely szerződés most már rövidesen a magyar parlamentet is foglalkoztatni fogja. Ez a szerződés „mint a nemzeti politika eszközét“ eltiltja a háborút, ami kétségtelenül a támadó háború tökéletes kiküszöbölésének a szándékát jelenti. Annak a nemzetnek tehát, amely ezt a nevezetes szerződést komolyan veszi, — ha ugyan van ilyen is az aláíró Magas Szerződő Felek között, — tisztában kell lennie azzal, hogy a Kellogg-szerződés aláírásával írott szavával lemond egyszer s mindenkorra arról, hogy nemzeti ideáljainak a megvalósításáért ha kell, a ,,vér és vas mezején“ is síkra szálljon. Lehetnek ezek a nemzeti ideálok a legmagasztosabbak, a legigazságosabbak, lehet a fennálló helyzet a leggyalázatosabb igazságtalanság szülöttje, a szebb jövőért, a fennálló helyzet megváltoztatásáért a szerződés szerint csupán „békés eszközökkel“ lehet majd küzdeni. Lehet, hogy e békés eszközökkel nem érhető el semmi; lehetséges viszont, hogy a történelmi helyzet véletlen alakulása biztos sikert kínál a fegyveres fellépés számára — mert hiszen mindezek a lehetőségek nincsenek már eleve kizárva — , a Kellogg-szerződés szerint „hiába, minden hiába“, fegyverhez nyúlni nem lehet. Kérdezem mindezek után, hogy vájjon akadna-e — az egészen kótyagos pacifisták körén kívül — olyan államférfi, aki a Kelloggszerződést még ebben a történeti helyzetben is komolyan venné? És lehet-e ezek után a Kellogg-szerződést egyáltalában túlságosan komolyan venni? „Egy szerződés sem lehet sírbolt“. A Kelloggszerződés sem lehet az. Nem titkolom és nyíltan kimondom most már azt, ami különben már említett értekezésemből is eléggé kivehető, de aminek a kifejtésétől ott, tisztára az elmélet és nem a publicisztika szempontjából óhajtván a gyakorlati politikába mélyen belenyúló Kel-