Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
667 KÖLTÉSZET. XVIII. SZÁZAD. 668 Tündöklő napjaik kényekre forognak, Szabadon ferednek az ártatlan vérbe, S a szüzek erkölcsét nyerik érte bérbe, A szegényt a törvény utján megkéselik, S a rongyos árvának kenyerét kényelik, Magok az álnokság hállóját hintik el S a törvény kötelét csúfolva tépik el : Még is a boldogság mosolyog le rájok, Szívek víg és nyugodt, virít az orcájok!/ Hát ezekért folynak Pactolus habjai ? Ezekért vésődnek Quito havasai? Ezekért jön-e fel a nap minden reggel, Hogy jót tenyésztessen fénynyel és meleggel? Fúljanak a zajgó habba minden gályák, Melyek az öt világ kincsét vendogálják, Száradjon el fa, fa, erdő, mező és kert, Minthogy nagyobb részint csak rosszakért be- Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,vert, Ezt a szép világot tegye bús pusztává, Süsse ki a kényén élő gonoszokat, S egy nagy földindúlás falja bé hamvokat ! Legalább e közös vég veszedelembe Az a vígasztalás fog szállni szívembe, Hogy a tomboló bűn fajját is megérem, S az igazság karját egy részről dicsérem. De hát a szenvedő jámbornak jutalma Hová lett? hol van a virtus diadalma? Azt e düledékek ormán, e félelem Rettentő mezején nem látom, nem lelem. Itt együtt hever a lator palotája, A jámbor kunyhója és akasztófája; Egy szél fúj a hamvát itt egy jó atyának, Egy szelíd gyermeknek s ezek gyilkosának; A végső káromlás, a végső könyörgés Hangjait egyszerre fogta el a hörgés; E kerek föld pusztán forog az üregben Hordozván a néma halált gyász leplekben ; Bús gyomrába zárta az emberi nemet, S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet ; Nagy sír! de a melyre csak ennyit irhatok: „Itt laktak tollatlan két lábú állatok.“ Úgy van! csak állatok! sőt még a barmoknál S a porba fél napig mászó kukacoknál Még annyival ezek szerencsétlenebbek, A mennyivel nálok voltak nemesebbek. Őkét a beléjek oltott ész megcsalta, Az erkölcs ösztövér reménynyel hizlalta, És ők, kik kérkedtek a szabad lélekkel, Most együtt hevernek a hitvány férgekkel. Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak, Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak, Te szerencsés holló egynéhány száz télig, Te szerencsés kérész reggeltől estvélig, Ti a természetnek szülöttei vagytok, S egy ily édes anyát soha el nem hagytok : De mi az erkölcsnek, e száraz dajkának, S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának, Hideg intésein makacsulva járunk, A nyert jót megvetjük s képzelteket várunk. Néktek szőrt és tollat ád édes anyátok, Mindennap terített asztallal vár rátok, Igaz szomjatokat kristály vízzel oltja, Hajlékotok a föld, vagy az erdők boltja : De mi mezítelen jövünk e világra, S azonnal szükségünk van a társaságra, Élünk, itunk, ruhánk izzadságba kerül, S még fiatal fejünk gondba s észbe merül, És, hogy bátorságba tehessük magunkat, ím fel kell áldoznunk a szabadságunkat. A ti érzésitek fájtnak, tartósok, Elmétek egyforma, lábotok futósok, S egyiket is a szív lázadt indulatja Szokott fekvéséből ki nem forgathatja; Sem az elmélkedés szomorú hagymáza, A táplálás útját meg nem tofonázza, Látástok, hallástok élesek tinéktek, Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségük, S hogy az enni valót feltalálhassátok, S e múló életet jobban kóstoljátok; De a mi szemeink könnyet is hullatnak, Füleink rezzennek, ajakunk jajgatnak, Mikor édes hazánk a szélvészek között Mint egy roncsolt gálya a szirthez ütközött, Mikor vallásunkra készül új fergeteg, Mikor embertársunk rab, koldus vagy beteg, Mikor szüleinket vagy magzatjainkat Szerelmes párunkat vagy jó barátunkat A halál karjain meghűlve csókoljuk, S kínunkat a fáknak s néktek panaszoljuk. Hát még a becsület, melyet akkor adott Nékünk a természet, mikor megtagadott, Mikor eredeti forrásit bédugta, S vad lábunk a virtus csóváit felrúgta ; Hát még a becsület hányszor búsít minket, Hányszor lázasztja fel délceg érzéseiket? Ti, ti, mind ezeket még nem értettétek: Kevés, de jó s nyugodt érzés a tiéteknunkra Még ez mind elmúlnék, de nagyobb ki- i Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra, Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben, S amin általestünk, rágjon mérgesebben; Sőt hogy a jövendő bajtól is rettegjünk, S még a jók között is féljünk, keseregjünk. Istenem ! ha szét kell csakugyan oszolnom, , Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom! Még a reménység is, e legfőbb orvosom, Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom. Miért szükség nékem az haláltól félni. Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni ? Mért oly édes nékem az halhatatlanság? Ha ez a reményem merő hasztalanság ? Bizony drágán veszszik ama színes jókat, Melyek elcsábítják a vak halandókat, Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme, S hiábavalóság és lélek gyötrelme! Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk, És még sem lehetne itt e földön ennünk, Ha a leghevesebb szomjúság unszolna, S ez egész planétán egy csepp víz sem volna