Toldy Ferenc: Irodalomtörténeti olvasókönyv, vonatkozással magyar irodalomtörténetére (Budapest, 1868)
Negyedik rész: Legújabb kor
385 CSOKONAI MIHÁLY, 386 143. sz. Töredék a „ Konstantinápoly” című költeményből. Oh e népre, oh mely sírmi felhőt vona A szentség színével bémázolt babona ! Denevér babona ! bagoly vakbuzgóság ! Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság ? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén ? A vitézek kardján, s a népek bilincsén ? Míg az emberi nem hajdan a természet Egysgyír keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak és fiainak javát, Boldog volt a világ !-----Állott a természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De miolta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad bal madárfészkedet : Azolta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges pagódot ; Azolta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinye szájából A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Természet ! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható sötétség eltűnik, Az éjnek madara huholni megszűnik. Egy jóltevő világ a mennyből kiderül, S a sok kigondolt menny mind homályba merül. Ah, ti már is abból fakadt indulatok ! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel lelkem ! — előre képzelem Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a sötét kárpitok ropognak, A szívről az avult kérgek lepattognak ; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja ; A szeretet lelke a földet béreli, S az ember az embert ismét megöleli ; Siess, késő század ! jövel, oh boldog kor ! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttéidre vígan zengem énekemet : Vajha te csak egyszer említnél engemet ! Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes utálással halnék ki belőle. 144. sz. Zsugori uram. Esmerek én egy vént — ki az ? Neve nincsen, Régen eladta már azzal is a kincsen, Sőt míg bírt is véle, magában tartotta, Mert mondani másnak ingyen sajnálotta. Hol lakik ?— Ott látszik ama kapu megett, Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett. Van két palotája a piac-utcába, De ezt a rácoknak adta árendába ; Maga e kunyhóba éhezvén kucorog, S elméjébe mindég a drágaság forog. Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén a mammont örök áldozattal. A bús gond béesett orcájában hever, Mérget kedveltető kincseiből kever. Oly sárgák orcája sóvárgó gödrei, Mint aranyára vert királyok képei , Mint a sírból feljött halott utálsága, Amelyről minden húst a Párka lerága. Most is azért sóhajt és dúl-fúj magába, Mert nem adhatja az áert árendába, S öszvecalculálván saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyű pazarlását. Gyász idők ! — így kiált, vádolván az eget, —teget : Lám, csak egy rövid nap mennyit elvesz- Ma csak harminc arany jött bé a kasszába, Még is kilencven pénzt adtam ki hiába. Azonba mely szörnyű károm következe — Itt jajgat s fejére kulcsolódik keze — Mely szörnyű kár ! egy szél pénzein elrablotta : Lantornás ablakom ketté szakasztotta ! Úgy tűnődik, s talám azt is sajnálja ő, hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.