Toldy Ferenc: A nemzeti irodalom ismeretének viszonyáról a nemzeti élethez, és buzgó esdeklés a "Nemzeti könyvtár" ügyében (Budapest, 1851)
a barbárok közé tartozunk-e ? Sok magyar, és pedig oly magyar, kinek könyvszekrényében nem egy angol és francia könyv ragyog, vállat vonítva odább áll, hogy a pirító igen kimondását kerülje — ha t. i. mégis érez annyi hazaszeretetet és annyi ragaszkodást nemzetéhez, hogy e kérdésre az igent kimondani átallja. Pedig ha mi több lelkesedéssel űztük volna irodalmunk munkás szeretetét, ha több búvárjai akadtak és pártoltattak volna régi történetünk s szellemi életünknek, pirulás nélkül felelhetne nem csak e pár történetvizsgáló, hanem minden magyar, kinek szive a nemzeti becsületért még dobog, hogy csakugyan régibb igényeink vannak a mívelt népek közé számíttatnunk, mint a melyeket a magunk által bizony nem nagy lelkesedéssel értesített világ irányunkban elismerni kész. Elmondhatná hogy, ha őstörténetünk a régi népek történeteiből kiszemelve és tisztába hozva nincs is még, de őseink fellépése e világrészben nem egy múlt nélküli csordáé, mely társadalmi szerkezetet és intézményeket nem ismert ; elmondhatná, hogy ők az értelmi fejlettség bizonyos fokát visszatükröző vallást és nyelvet hoztak magukkal, hogy történeti emlékezeteket őriztek, melyek győzelemről győzelemre vezették; elmondhatná, hogy az írás mestersége náluk nem volt ismeretlen, hogy európai állodalomk megalapítása s fenmaradása erkölcsi felsőséget bizonyít Kelet-Európa akkori elpuhult vagy kevésbbé fenkölt népei felett, hogy csodálatos fogékonyságot tanúsítottak az európai míveltség elfogadásában : elmondhatná, hogy nyolcszáz év óta van nemzeti irodalmunk, s ha mégis a nyugaton megállapult nemzetek mögött e részben elmaradtunk, ennek okai nem a képesség hiányában, hanem jól értett történeteinkben föllelhetők; hogy a hitújítás korában, midőn a feltétlen hitnek helyét a bírálat foglalta el, s így a szellem a merő dogma alól emancipáltatott, a magyar elme nem csekélyebb mozgékonyságot mutatott, mint más nemzetek ; s hogy ha akkor élénkebb fejlődésnek indult irodalmunk oly sokra nem vergődhetett, milyenre csak a másodrendű nyugati népek is : ennek a nemzet eltépett polgári viszonyaiban , míveltséget pártoló s árasztó hazai kormányhatalom nem létében , két századnak majd folytonos, török és polgári, háborúiban , a múltnak minden emlékei elpusztulásában, a soknépűségben, s végre földirati szerencsétlen fekvésünkben kell keresnünk. És végre elmondhatná, hogy mind emellett is volt irodalmunk melynek bár jókora része elveszett, az mégis mind a költészetben.