Voinovich Géza: Írók és költők Írástudók (Budapest, 1943)
Jókai Mór
és mélyebben érezz , rálehellt szemére: láss el a messzeségbe és a múltakba, láss keresztül kőfalakon és emberi szíveken, és megcsókolta gőgicsélő ajkát, hogy a szó édessé váljék rajta, mint a méz. És míg a tündér ott játszott a bölcső körül, a rezgő lombok homályából tova tűnt valami árny, mely más embert árnyéka gyanánt kísér: a tapasztalás. A tündér vezeti kezét, mikor három-négy éves korában új házuk szobáinak padlóját egyik szombati súrolástól a másikig telerajzolja krétája állatokkal, emberekkel; az sugdos fülébe, mikor öt-hat éves korában már ő mond mesét idősebb testvéreinek, nagy hosszú mesét, melyet egész télen át szőjon, gombolyít, hogy csudájára jár az atyafiság. Képzelete már ekkor alakokkal veszi körül, szörnyekkel rémítgeti, úgy, hogy míg az utcán a közel iskoláig megy, kapujukból testvérnénjének kísérnie kell szemével. A várost hajósnép lakja, messze utakról csodálatos történeteket beszélnek, azok sorra járnak az oskolás gyermekek közt. Az élet is meseszerű embereket, eseményeket visz útjába. Diák korában Pápán tanul, két jó barátja van, egyiket Petőfi Sándornak hívják, a másik Orlay, a festő. Petőfi szavalni szeret, színésznek készül, Orlay, a későbbi festő, elbeszéléseket ír, Jókai festeget. A tündér odarakta elébek jövendő szerszámaikat, de gyermekkezök elcserélte, mindenik a másiké uitán nyúlt. Szülővárosában megigézi a Duna képe, Pápán a Dunántúl történetét, hagyományait, szokásait . A költő Eszter nénje beszélte leányának, Vály Marinak, az jegyezte föl.