Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 9. (1944)

Hankiss János: A finnugor néprokonság napjára

lünk, amely az ősökkel közvetlenül összeköt és amelyet nem rág­hat el sem az idő vasfoga, sem az idegen patkányok, megért­jük, mit jelent a népi kultúra kincse. Megértjük, hogy az nem­csak folkloristáknak, filológusoknak szakszerű öröme, hanem anteuszi erőforrás, amely fenn északon népek életét mentette meg s ma a harctéren drótakadálynál, lángsövénynél erősebben védi a Kalevala termőföldjét. És most mégis felkiáltunk: »Van magyar Kalevala!« — nem, sajnos nem az Arany János kereste naiv eposz, hanem Vikár Béla Kalevala-fordítása, ez a magyar remekmű, a legbiztosabb híd, amely bennünket finn és észt test­véreinkkel összeköt, — és minden magyar népdal, ballada, rigmus és közmondás, a magyar néphagyomány kincse, amely­ben nyelvünkön kívül, rokonságunk legfőbb biztosítékai is rej­lenek. És tanulság az a népműveltség, amely a Kalevalára és egy­ben az európai műveltségre épül, amely Finnország erejét meg­alapozta. Bár tudnók utánozni ezen a legutánozhatóbb és leg­­fontos­abb ponton a finn példát! A negyedik nagy tanulság: a nemzeti egység látványa. — Tudjuk, hogy ezt finn testvéreink sem kapták ingyen. Punilla egyik előadásában megmutatta, milyen nehéz és kínos volt en­nek az egységnek útja, különösen a század első negyedében. De a haza veszélye létrehozta az egységet, kimosta a szívekből az ott forrongó bosszúvágyat és haragot,­­ úgy megtisztította a nemzet lelkét, mint a tragédia kathorzásra a nézők lelkeit. Ez az egység elfeledteti a szociális rétegeződést, amely itt is megvan, a műveltség lépcsőfokait, amelyeket a pompás népmű­velés sem emelhet teljesen egy szintre, a vérmérsékletek és han­gulatok különbségeit, hiszen az ember mindenütt ember. Az ünnep hamarosan véget ér és visszatérünk a munka he­lyére, s a gondok felhőfödele ismét összezárul a fejünk felett. Azaz, hogy most nem zárul össze olyan szorosan, mint eddig. Be­léje fúródik, hogy ekként szétfeszítse, a harcban-mun­kában egy­aránt nagy, a­­kultúrájában tiszta és következetes, a nemzeti erők összefogásán sikeresen túlesett rokonnépek példája. Ez a példa, ez a sokszoros tanulság az ünnepi kalács, amit erről a szerény születésnapi asztalról, ebből a háborús ünnepi beszédből is magunkkal viszünk. S a tanulságon túl van még valamink: az az érzés, hogy Istennek terve kell, hogy legyen a mi népeinkkel, amelyeket ennyi megpróbáltatás savaiban edzett erőssé. És a kilométerek ezrei, háborúk vérözönei, embercsinálta nehézségek útvesztői nem akadályozhatnak meg bennünket abban, hogy ne lássuk, ne tisz­teljük és ne szeressük egymást. S ez a csodálatos és tökéletes szeretet talán az egyetlen realitás, amely az európai káosz las­san bontakozó és szilárduló magvából ma is látható. Hogy a többi népek nem látják? De látja az Isten és lát­juk mi, akik ünnepi egymásraborulásunkban is Európát építjük.

Next