Kultúra és Közösség, 1991 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 3. szám • Emigráció - ÍRNI - IDEGEN NYELVEN - Makkai Ádám: "Emigráns az az író, aki külön utakon jár"
Imi — idegen nyelven? mások — „Európában” élt ugyan, de lába a tengerbe lógott, ha szabad ezt így mondanom, s így távolabbról élték a légiposta szárnyain kavargó Nagy Magyar Irodalmi Életet, akárcsak a hollandiaiak, a skandináviaiak, mi amerikaiak, s végezetül az ausztrál magyarok, az új zélandoi magyarok, a venez, avagy venezuelai magyarok, vagy a brazil vagy az argentin magyarok, akik az Európától való távolsággal egyenes arányban szigetelődtek el. Úgy tudom, hogy a legszélsőségesebben jobboldali magyarok Ausztráliába kerültek: itt jelent meg ugyanis a Hídfő a magyar Szálasi-pártiak lapja. Ilyen azonban Amerikában is volt, illetve van, címe Szittyakürt, megjelenik Cleveland, Ohio-ban. Elég lesz polarizációnak? Csak Amerikán belül ott van a Katolikus magyarok vasárnapja, melyet már címe rangsorol, s ugyanott volt hosszú évtizedeken át az Amerikai magyarság a régi bevándorlók és munkások erősen baloldali, szociáldemokrata lapja. Igazán jelentős nyugati magyar irodalmat egyik szélsőséges politikai irányzat sem tudott produkálni. Amit én magam mint nyugati magyar irodalmat figyelemmel kísérek és számontartok, az az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár s most a Szivárvány köré csoportosul. A Párizsban a hatvanas évek elején keletkezett Magyar műhely emigráns fórum volt vagy egy évtizedig, de Papp Tibor és Nagy Pál, mindnyájunk megrökönyödésére, kijelentették, hogy ők márpedig igenis szocialisták, politizálni nem hajlandók, különben is a „nemzetet mentse a tüdőbeteg-gondozó intézet, az írónak más a dolga”. (Ezt a mondatot Nagy Pál írta egy levelezőlapon, ma is kegyelettel őrzöm.) A Kádár-rendszer évei alatt nem volt értelme azon töprengeni, hogy miért létezik Szittyakürt, Hídfő, Szumirológiai mozgalom, hogy egyesek miért hisznek vallási buzgalommal Padányi Gulyás Viktor Dentumagyaria című amatőr munkájában, miszerint mi volnánk a szumérok leszármazottai, mert a közös cél a szólásszabadság megvalósítása volt odahaza, annak pedig a rendszer elmúlása volt az előfeltétele. Erre azonban semmi remény nem látszott még 1985-86-87-88-ban sem, s most, hogy a rendszer váratlanul összedőlt a saját súlya alatt, minden külföldi beavatkozás illetve be nem avatkozás dacára is, mi „emigráns írók” még jobban kiesünk majd mindenféle ideológiai csoportosulásból, s vagy hazaiakhoz csapódunk, vagy mindenki marad olyan individualista, amilyen lenni tud vagy akar. A kérdés tehát helyes úton jár, mikor egyéni sorsok beteljesedésében látja a polarizáció alakulását. Csak annyit tennék hozzá, hogy a rendszerváltozás nem fog tömeges hazatelepüléssel járni. A néhai Kovács Imrét idézem: „Attól, ami ma van, már nem mennék el, de arra, ami ma van, még nem megyek haza.” Riadtan észleltem idén, 1991 nyarán, akárcsak tavaly és tavaly előtt otthon járván, hogy lényegesen több verset tudok idézni a klasszikus magyar irodalomból, mint olyanok, akik otthon maradtak — most az 50-60 közti kortárs generációról beszélek, és a tavaly vagy tavaly előtt érettségizett fiatalokat nem említem. Ha ez a jelenség általánosítható, lassan értékes emberpéldány leszek, olyan, aki vetélkedőkön jó eséllyel indulhat Vörösmartyból, Kölcseyből, Aranyból, Petőfiből, Adyból, Babitsból... Van ugyanis ennek a mi „polarizálódásunknak” egy látens, ismeretlen oldala, s ez az, hogy idegen közegben élvén mi valahogy jobban megkapaszkodtunk nyelvi emlékeinkben, a gimnáziumi memoriterekben. Lassan már-már kihalófélben levő bölényfajtának érzem magam, amikor megkérdezek egy kitűnőre érett 19 évest, hogy ki írta ezeket a sorokat: ....és más nép áll a négy folyam partjára, és más szózat és máskeblű nép, s szebb arcot ölt e föld kies határa, hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép...” Pesszimista sorok egy nagy romantikus nemzeti költő pennájából, melyeket nem szokás szavalni, pedig Zrínyi alakja nem véletlenül merült fel