Zsigmond Ferenc: Jókai - A MTA Könyvkiadó Vállalata UF 51. (Budapest, 1924)
Jókai és a kritika
igazán fényes és jogos győzelmét, különböző elveik és eszközeik ellenére is voltaképpen ugyanaz az irodalmi és hazafiúi cél lebegett mindkettőjük előtt, tehetségük kifejtésére a sors egyforma hosszú életet engedett nekik. Félszázados nagysikerű, áldásos munkássálg után pedig mindegyikőjüknek érezniök kellett, hogy, ha tehetségük és igazságuk nem is, de maguk megöregedtek s hátuk mögül a közönség mindinkább elszéled új bajvívók, más címerek, más soromlpók felé... Már az említett nagyjelentőségű Petőfi-tanulmány szelleméből kiérezhető, hogy nemcsak lírikusainknak szól, hanem a tisztulatlan ízlésű egész közönségnek is, nem utolsó sorban Jókainak s hogy hamarosan rákerül a sor őre is. Gyulai művének legelső mondata megállapítja : minden adatot összevetve, biztosan állíthatni, hogy, Petőfi nincs többé a magyar írók sorában. Már ez a legelső mondat is kritikai döntés, mely az akkori közvélemény egy makacs illúzióját igyekszik eloszlatni. Gyulai már ebben a kérdésben is összeütközésbe került Jókaival, mert a Jókai exaltációra hajló kedélye és szertelen képzelete mitológiai hőst igyekezett teremteni Petőfiből s pl. a Petőfi szibériai raboskodásáról szóló legendát is ébren tartotta, hiszen még 1868- ban is változatlanul kinyomatta azt a cikkét (a Virradóra c. gyűjteményben), melyben diplomáciai úton való tudakozódást sürget Petőfire vonatkozólag az orosz kormánynál. Ettől kezdve Jókai és Gyulai között a szabadságharc utáni évtized folyamán több ízben kiújul az irodalmi harc. Különösen két kérdésben mérgesedett el a vita közöttük: Ristori olasz színésznőre (1855) és Jókai Dózsa György c. drámaijára (1857) vonatkozólag, majd pedig Bajza Lenke munkáiról közölt Jókai egy tárcacikk-sorozatot „kedves barátom Gyulai, Pál!“ megszólítással. Ezek a viták Gyulai óriási fölényét mutatják, de hisz ez nem is csoda. Jókainak kár volt egy reá nézve olyan idegen és kedvezőtlen terepen, amilyen az esztétikai kritika, a legügyesebb és leg-