Kritika 3. (1965)

1965 / 1. szám - Illyés Gyula: Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték (vers)

áll - nemcsak a szűken vett szakma, hanem a kultúra többi hordozói, az egész közönség előtt is! Az így kivilágló értékek pedig ma már főként a tények sodrásával, de az előbb felvetett pár téma kapcsán megvilágítva is, láthatóan messze túlhaladják hatásukban a szakma, a technikai civilizáció területeit és erős kulturális eredmények hordozói. Létrejöttükkel szép fővárosunk értékeit nemcsak hogy megőrzik, de az egész város rangját szinte klasszissal emelik. Az új híd új látásmód lehetőségeket, új, értékesebb Budapestet hozott! Talán érdemes mindezen meditálni, szemlélődni is egy kissé — és ezután azzal a megálla­pítással kapcsolódni az általános emberi kultúrkörbe, hogy lám, itt van előttünk egy frappáns és helytálló válasz „A két kultúra és a tudományos forradalom” címmel megindult és szinte az egész kultúrvilág — benne a mi „Nagyvilágiunk szellemeit megmozgató, valóban mélyen­­szántó eszmefuttatásra és végiggyűrűző vitakomplexumára -, hogy vajon a szerteágazó specializálódó, előrerohanó tudomány és módszerbeli tapasztalatainak újszerű visszhangjai nem okozzák-e az empirikus és bölcseleti jellegű műveltségek és művelőik tábora kettéválását. Itt áll előttünk a bizonyíték, az alkotás egy példája, ahol a természettudományos módszerek jó alkalmazásából esztétikai, bölcseleti gyökök és megoldás képletek jöttek eredményül - és viszont. Igaz, hogy széleskörűen igényesen, de szuggesztívan és igazul nem megosztást, hanem egyezést hozott ez a tett így széles körben, közérthetően mindenki számára ott, a Duna fölött. ILLYÉS GYULA Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek­észnek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, mint orvosé a nagybeteg, kit létre visszamentett. Piroslett még a minium, mint kötés, melyből vér csöpög, de állt mankó közt is a hid a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink vak tanúi, a ház­sorok, kifolyt, kormos szemükkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék­műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő­­s albánöknek ! Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak ! És mennyi mégis, aminek - hogy elmúlt már - vigadjak ! Mikor lesz hidunk elfelé? Mikor lesz egész újra, mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatti - gondoltam, ahogy mentem meg- s meglőhetve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábadozva is mily példásan feszült ott!1946.

Next

/
Thumbnails
Contents