Literatura 1. (1926)
1926 / 9. szám - Hasznos mulatságok - Életrajzok, memoárok
életrajzok, memoárok. Szabó Richárd, Endrődi Sándor. (Irodalomtörténeti Füzetek, 6., Bpest, 1926., 36 o. Ára 1 P.) A szláv eredetű Kupricz, vagy írói nevén Endrődi Sándor — Petrovics*Petőfi, Mixat*Mikszáth és Ziegler*Gárdonyi mellett — a legragyogóbb bizonysága annak, hogy a magyar föld levegője mennyire átdolgozza a Duna mentén az emberek lelkét. Petőfin kívül nincs Endrődinél, a kuruc*dalok írójánál, különb idegen származású poéta, aki ennyire rajongva bele* élte volna magát a magyar múltba. S az az anti* nomia, ami ebben a szláv*magyar ellentétben rejlik, végigkíséri egész életén és egész líráján. Szabó Richárd, példásan tömör Endrődi*életrajzában, sorra felfejti ezeket az antinómiákat: Endrődi a gimnáziumban is, az érettségin is, a tanári vizsgán is balul jár s mégis tanár lesz, 28 éves korára Petőfista, húsz év múlva akadémikus; jezsuita konviktusban nevel* kedik, de külön, magateremtette vallásos Istenideálában hisz; polgári életében valósággal nyárspolgár, de szombat esténként kiütközik belőle a bohémek bohémje, az «Anakreoni dalok» Endrődije; képvise lőházi, tehát állami tisztviselő, de izzó Habsburg* gyűlölet tölti el kiadatlan verseit; életében kétszer is átéli a «boldogtalan szerelem» nagy etapját, s mint boldog nagyapa hal meg; egész poézise teli van tüzködve a forradalom (a Rákóczi*szabadságharc) után való rajongással, s mire elkövetkezik az 1919-iki forradalom, feldúlják a lakását a kommunisták, el* rekvirálják még a dolgozószobáját is az elagyult, beteges öreg poétának. És igy tovább. Szabó Richárd brilliánsul fogta meg ennek az ellentétekből összeszőtt költőegyéniségnek a lelkét: a portré, amit az emberről és a költészetéről nyújt, minden rövidsége mellett is, a modern magyar biográfiai irodalomnak valósággal kis mesterműve. 23 Hasznos mulatságok De ma. Minden lapban három*négy riport is. A hajuknál fogva ráncigálják elő az eseményeket, csak* hogy riportot bányásszanak ki belőle. Elefánttá fújják a bolhát. Olyan dologról, ami alig elég egy tíz soros hírre, kéthasábos riportot írnak, főcímekkel, alcímekkel, oldalcímekkel, belső kiemelésekkel és amit akar. A riporter nem ismer kíméletet. Ontja, önti, záporozza a szavakat. A semmitmondó fráziósoknak olyan tömegét termeli ki, hogy a lélekzetünk eláll, ha olvassuk. A világűr: jelentéktelen egérlyuk egy ilyen riport tátongó ürességéhez képest. Egyetlen jó oldala, hogy egészen fölösleges végigolvasnunk, mert a nagy ötsoros címben rendesen több van, mint magában a riportban. Nem is olvas senki mást, csak a címeket, amelyeket hálaistennek elég vastag betűkkel nyomtatnak a lapok. Valóságos pla* kát*ujságirás van ma: harsogó nagy címek alá, selej* tes, vizenyős, üres, semmitmondó riportokat gyárta* nak. Egy ilyen plakátújságot aztán öt perc alatt nyugodtan végig lehet olvasni. Legtöbb olvasó nem is olvassa tovább. Ma már egészen kihalt az az emberi példány, aki reggeltől estig olvasta a maga kedvenc lapját. És tudja, mi teremtette meg ezt a szószaporázó riportújságírást? RÉGI VENDÉG: A közönség ízlése. UJ VENDÉG: Dehogy. Az Írógép. Ha a riportereknek kézzel kellene megirniok a mondókájukat, sokkal rövidebbre szabnák azt. De a szájuk sokkal kevésbé fárad el, mint a kezök. A papír türelmes, szokták mondani, pedig a gép sokkal türelmesebb. Hát még a gépírókisasszony. Szóval az írógépet sürgősen ki kell küszöbölni a szerkesztőségekből, ha újra jó újságokat akarnak csinálni. RÉGI VENDÉG: De a színekkel még mindig nem végzett kollega. A színek, uram! A színes riport! Ez az irodalom az újságírásban, az új irodalmi műfaj, amelyet az újságírás teremtett meg. ÚJ VENDÉG: Van egyfajta irodalom, az essay- nek egy válfaja, amely az újság aktuális lendületét s a riport elevenségét és karakterét öltötte magára. Ez tehát irodalom újságírás formájában. A színes riport más akar lenni: újságírás irodalom formájában. És ez rendesen nem sikerül. A riporter*fantázia és riporterhija, amely ezeket az írásokat mélyen a vonal alatti feuilleton*banalitás színvonala alá szállitja, kétségbeejtő. Aztán, ha valaki színesen akar írni, ahhoz először írni kell tudnia. De a mai újság* irók legnagyobb része legfeljebb csak gyorsírni tud. A szerkesztőségek mai struktúrájában fontosabb a gyorsíró, mint az író. A lebontásoknál is csupa írót küldtek el az újságoktól, nem gyorsírót. Gyors*írókkal természetesen nem lehet irodalmi műfajokat meghonosítani a sajtóban. Volt az én koromban a sajtónak egy elsőrendű irodalmi műfaja, a Krónika; a francia lapokban még ma is megvan. De a mai újságírásból úgyszólván teljesen kiveszett. Az aktuális eseményeknek a velük közeli és távoli összefüggésben álló kultúrtörténeti és tudományos vonatko zásoknak színes kaleidoszkópja volt egy-egy ilyen krónika. Ezt bizony nem lehet gyorsírókkal meg* íratni, őszintén mondhatom önnek,az újságírás ellen az követte el a legnagyobb merényletet, aki a gyors* írást kitalálta. RÉGI VENDÉG: Na, most már legalább tud juk, mi hiányzik a mai újságírásból! A krónika. De hát kinek kell ez az éppen annyira fölösleges műfaj, mint a vezércikk? UJ VENDÉG: Hát látja kérem, a vezércikk ma egészen fölösleges. De miért? Mert fölösleges emberek fölösleges véleményét tartalmazza. De ha a cikk jó, érdekes, komoly, súlyos egyéniség munkája, akkor azt mindenki elolvassa. Sőt ezért olvassák az újságot. Elhiheti nekem, hogy Rákosi Jenő, Vészi József, Surányi Miklós, Milotay István, Hegedűs Lóránt cikkeit mindig elolvassák. Az ilyen cikkekre az újságnak mindig szüksége van. Ezek adnak egyéniséget, színt, karaktert, súlyt, tekintélyt a lapnak, nem az unalmas és színtelen intervjuk, akármilyen nagyhangú nevektől erednek is, felelőtlen gyorsírói ellenjegyzés mellett. RÉGI VENDÉG: Elég, elég! Ön gyorsíró, irógép és telefon nélkül akar újságot csinálni. És önt nem bontották le két héten belül a lapjánál! De hát kicsoda ön, ha szabad érdeklődnöm? Én Pincfalvy dr. politikai riporter vagyok. UJ VENDÉG: (szerényen) Az én nevem: néhai Cholnoky Viktor ... (A következő pillanatban már el is tűnik. A riporter nagyot bámul, megdörzsöli a szemét és azt hiszi, csak álmodott.) (Clio.)