Literatura 8. (1933)
Féja Géza: A magyar iró társadalomszemlélete
pilláját. A fiatal Móricz Zsigmond is feldolgozta, falusi környezetbe helyezve, ugyanezt a témát s nála tragédiába torkollik ugyanez az esemény, nála már eleven erővel kitört a társadalmi lelkiismeret, akár az egész Ady-nemzedék igazi nagy értékeiben. Az Ady-nemzedék társadalmi látását és kritikáját persze már nem lehetett úgy agyonhallgatni, mint előhírnökeit. A hivatalos magyar irodalom nem igen vett tudomást Tolnairól vagy Justh Zsigmondról. Elnéztek fölötte, hogy Justh Zsigmond például megírta a vezető arisztokrácia visszafojthatatlan és kigyógyíthatatlan dekadenciájának a regényét s mint dzsentri a parasztságba való beolvadást s a parasztsággal együtt való fölemelkedést hirdette. Tehát még a menekvés útjairól beszélhetett, az Ady-nemzedéknek azonban már csak egy belsőleg széttöredezett, meghasonlott s biztos romlás felé siető társadalom maradt. Az Ady-nemzedék ezt az élményét természetesen óriási és szuggesztív művészi készséggel kifejezte. S elsősorban ezért ítélték és hirdették zavarosnak, , modernnek“, bűnös „nyugatinak“, érthetetlennek, mert nem akarták tudomásul venni a benne jelentkező társadalmi igazságokat. Nem akartak lemondani a joviális, derűs, de halálosan irreális társadalomszemlélet kényelméről. 1920 óta ismét visszaesés állott be sok tekintetben; nem egy magyar író megijedt vagy pedig belefáradt a társadalmi harcba. S ezzel párhuzamosan és igen érdekesen hangoztatni kezdték, hogy Ady politikai versei művészi tekintetben rossz versek. (Holott ki írt a magyar irodalomban eddig tökéletesebb politikai verseket?) Természetes, hogy az illetőknek nem e versek állítólagos művészi hibái fájtak, hanem a bennük tovább parázsló társadalmi kritika és harc. E szomorú korszak végén az 1930-as években történt pedig, hogy a föltörekvő parasztság politikai egyéniségeken kívül írói egyéniségeket is kezdett kivetíteni magából (Szabó Pál, Sértő Kálmán, Sinka István). Igen érdekes, hogy a magyar szellem egy része azt a hamis, cifra, a nagy valóságokat külsőségekkel leplező társadalomszemléletet várta és várja tőlük, amely „népszínműveinkből“ annyira ismeretes. Szabó Pál igazánban a nagy természetidillnek s az agráridillnek kizengésére született. Van benne valami, minden harcnál ősibb nyugalom, béke, természetes optimizmus. De a magyar élet társadalmi valója egyre inkább a társadalmi kritika és harc felé vezeti. S gyökereinél és természetes helyzeténél fogva benne is az az „alulról való társadalmi látás“ jelentkezik, amely örökké üldözött vad volt itten. Látókörének tágasságára és géniuszának bátorságára nézve jellemző, hogy a saját osztályával szemben ugyanannyira éles a kritikája, mint a többi osztályokkal szemben. Mindez azonban nem elég, azt szeretnék, ha csak lefelé és párhuzamos irányban merne ítélni s fölfelé az alázkodás hunyászkodó szemével nézne. Szabó Pál beépítette új regényébe a magyar falu egész realitását, az egybe fülledt, idegromboló mámorától a falusi intelligencia belső ziláltságáig s a sötét színeket mindemellett teleszőtte a mégis egészséges és mégis folytatódó élet színeivel, egyszóval teljességet adott s kisült, hogy hamisítványt szeretnének tőle. Magyar földön jóideig bűn volt a társadalomtudománynak az emlegetése is s még ma is ferde szemmel néznek reá. Pedig ha az élet egyik vonatkozásában csonkák maradunk, ez a csonkaság megbénítja az élet többi területeit is. Ha társadalmi látásunk és kritikánk béklyóban és kalodában vesztegel, akkor irodalmi ítéleteink is sántítani fognak, így válik az író egyes rétegek „ellenségévé“, így lesz kis álambíciók önérzet-berzenkedéseinek martaléka, így kerül az irodalmi kritika hamis társadalmi látás bénító és pusztító hatása alá. S végül: így lehetséges az, hogy az Úr 1933-ik esztendejében csodálkozva nézünk néhai Eötvös József „Falú jegyzőjére“ s nehéz belső sóvárgással gondolunk arra, hogy milyen nagy dolog lehetett egy annyira bátor, szabad és tisztán látó korszak fiának lenni. 322