Literatura 13. (1938)
1938. január 1. - Gáldi László: Eminescu
lelkesedéssel, amely csak a Csokonaiéhoz mérhető. Kevés emberben ég úgy az önművelés láza, mint ebben az ifjúban, akit Balázsfalván görögből elbuktattak s aki mégis a legszebb sapphoi strófákat írta anyanyelvén. Valahogy érettségihez jut s ekkor megnyílik előtte Európa: Bécs, majd később Berlin. Egyetemre rendszertelenül jár, de lankadatlan buzgalommal olvas és valóságos enciklopédikus kultúrára tesz szert. Érdeklődése mindinkább a filozófia felé vonza. Kant, Schopenhauer, Hegel rajongója, és hírneve már oly nagy, hogy barátja és támogatója, Majoreszky Titusz, egyetemi tanszékkel kínálja meg. De Eminescu erre magában nem érez sem erőt, sem elhivatottságot. Hazajön s miután kevéssé alkalmazkodó természetével sem könyvtárosi, sem tanfelügyelői pályán nem boldogul, lélekölő szerkesztőségi robotban tölti legtermékenyebb éveit, míg 33 éves korában gyógyíthatatlan betegségnek esik áldozatul. Állapota ezután egyre romlik s kedélye elborulását sem Döbling, sem Velence, sem szeretett moldvai hegyei nem akadályozzák meg. Csak ritmusok élnek még benne, zengő, de összefüggéstelen sorok, mint egykor Hölderlinben. Már nincs segítség. A IV. levél vévsora szerint: »Jaj, törött az ócska szerszám s őrült már a mestere .« 1889-ben Bukarestben hal meg. Sokáig tartja magát a hír, hogy egyik betegtársa ütötte agyon. Tipikusan romantikus, végzetesen magányos élet. Ismernünk kell, röviden, vázlatosan, mert csak így méltányolható Eminescu igazi nagysága, ő volt az, aki népének a legnehezebb viszonyok mellett szerzett műveltségével és egész lelki orientációjával kiemelkedő példát adott. A román szellemi élet újjászületésében a 19. század folyamán két külföldi áramlat küzdött egymással, a német és a francia. S Eminescu, aki gyermekkora óta a népi hagyományokhoz való makacs ragaszkodás mellett németes szellemi légkörben élt, mégis túllátott ezen az osztrák jellegű kultúrkörön s épp oly eleven érdeklődéssel ragaszkodott Lamartine-hoz, Victor Hugo-hoz és Musset-hez, mint Heinehez vagy nagy lelki rokonához, a magyarországi Lenau Miklóshoz. Életművével ideális egyensúlyt teremtett német és francia hatások kereszttüzében. Eminescunak két életműve van. Az egyik, amely életében vagy kevéssel azután megjelent nyomtatásban is, terjedelemre nézve igen csekély. Egy könyve költő, mint Baudelaire vagy Leopardi. Alig száz befejezett költeménye van s ezen kívül egy-két lírai regény és novella, politikai cikkek és tanulmányok. De emögött a végleges formába öntött életmű mögött ott sorakozik a Román Akadémián őrzött kéziratainak sok-sok kötete, kusza, keresztül-kasul írt fogalmazványaival: egy egész világ. Roppant torzó ez a feljegyzéstömeg, amely alig másfél évtized idegölő, lázasan sokoldalú munkájának terméke. Shakespearei drámatervek, ahol az őrjöngő hősök a megőrüléstől rettegő költő egy-egy szörnyű pillanatát tükrözik, hatalmas epikus alkotások, amelyek az egész emberiség történetét gyúrják gigantikus egységbe és megkezdett, félbenhagyott, agyonjavított költemények. Van Eminescu-vers, amelyet a költő húszszor is átdolgozott. Aki valaha ebbe a variánstömegbe, évek önfeláldozó munkájával, beleássa magát, talán közelebb kerül a költői alkotóművészet titkaihoz s meglátja azt is, hogy ez az intuitív írásművészet, ez a tökéletes harmóniára való törekvés Eminescunak legbensőbb sajátja, amelyhez az előző fejlődésből jóformán semmit sem kapott. Elődei, Alexandrescu Gergely, Alexandri Vazul és ő közölte a távolság akkora, hogy ezt az űrt soha semmiféle irodalomtörténeti szintézis nem hidalhatja át. Eminescunak legjellemzőbb alkotása a tündében szép »Esti csillag«, amelyet magyarul a nagy írónőnek, Berde Máriának konzseniális fordításában élvezhetünk. E vers megismerésével nagy kötelességünknek teszünk eleget mi magyar