Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-14 / 42. szám

1894 Puszta könyvét, (melynek egyik darabját re­produkáljuk is e számban) hol a rajzolt alakok kevés kivétellel a magyar Alföld parasztjai s érezni fogják, hogy ezeket az alakokat modern nyugati ember festi. Hívek a raj­zok, hiszen Mályva Tercsiket, Bús Mihá­­lyokat, Zana Zsuzsannákat kiki látott akár­hányat, de mégis van valami a megraj­zolás módjában, a­mi közelebb áll a gall szellemhez, mint a magyarhoz. Kelleténél tán tovább taglaljuk ezeket a jellemvonásokat, de tán nem hiába. Mivel a ki Justh Zsigmond munkáit olvasta, vagy olvasni fogja, az bizonyára ugyan­ezeket az impressziókat szerezte, mint mi. És ide csatoljuk azt is, hogy a szegény Justh Zsigmondnak sokszor a szemére vetették, hogy hajhászsza az idegent, hogy kint keresi világát idegen országokban s hozzánk csak vendégnek jön haza. Édes istenem, hogy érdemelte meg a szegény ember ezt a szemrehányást. Hiszen, ha valaki együtt érzett velünk testestől-lel­­kestől, az Justh Zsigmond volt. Akár hol járt is, a szíve itt volt közöttünk, ha csak tehette, itthon volt. De akaratánál na­gyobb úr parancsolt neki: az a kicsiny szó, mely a tüdején rágott. Ha meghalt a napsugár, mely a magyar földet bera­gyogja, ment nyugatra, délre, keletre a napsugár után. Élete hosszú időkön át nem volt egyéb, mint hajsza a napsugár után és futás az északi sark lehellete elől. Ez volt a Justh Zsigmond hazafiatlansága. De azt a kis időt, mit itt töltött a kö­rünkben évről-évre, ugyancsak felhasz­nálta. Ideáljának megvalósításán munkált: a magyar társadalom széthúzó elemeinek egybevonásán. A sikerek nem is marad­tak el. Azok a szalonok, melyek meg­nyíltak két esztendő előtt magukba fo­gadván a vér és szellem arisztokrácziáját, az ő művei voltak; az a társaság — a Műpártolók köre — mely, ha betölti hiva­tását, nagy szolgálatot tesz a magyar kul­túra érdekében, az ő fáradozásainak is a gyümölcse. De igaz magyar voltának legékesebb bizonysága az a lelkesedő, szinte rajongó érzés, melylyel a magyar paraszton csüg­­gött. Nemcsak valamennyi művét idézzük tanúságkép, de figyelmeztetőként mutatunk arra a parasztszínházra, melyet Szent- Tornyán épített. Maga köré vonzotta ott lenn birtokán a parasztságot és rászok­tatta, betanította egy kultúrintézmény iránt való lelkesedésre. Azok a szinielőadások, melyeket parasztjaival rendezett, mély nyo­mokat fognak hagyni a tornyai vidék né­pének lelkében s azokéban is, kik messze idegenből jővén, átélvezték azokat az elő­adásokat, melyekben Harpagonokat, Bra­­marbasokat, Otellókat tanulatlan parasztok játszottak el a maguk hamisítatlan érzel­meikkel. Justh Zsigmond szivéhez s érzelemvilá­gához nem tudott hozzáférkőzni idegen szellem. Körülvette az idegen szellem, de belé nem hatolt. Justh Zsigmond az újabb magyar írók között tán legkevésbbé volt kozmopolita. Mert aki a Gányó Julcsát s a Pénz legendáját megírta, az a magyar­nál is magyarabb. A végzet mely születése óta fenyegetve kisérte, idegen hazában, Cannesben érte utól Justh Zsigmondot. Hazájáért rajongó lelke itt lakozik majd közöttünk. Porhü­velyét pedig odahelyezik a szenttornyai füzesek alá, hová eljár majd a jó nép megsiratni drága urát. Szomorodott szívvel tudjuk Justh Zsig­mondot a holtak birodalmában s fáj, ha szivünk rágondolt az ő boldogtalan éltére s gyászos kimultára. Kordiái. A HÉT. — Tutti quanti. — Vasárnap reggel igy szóltam S-né úr­hölgyhöz, kit egy napilap tárczái révén az unalomig jól ismerek : — Nagyságos Asszonyom ! . . . S aztán egyet köszörültem a torkomon. — Nagyságos Asszonyom!. .. ismétlem. Mert hajh! tudtam, hogy e modern meg­szólítással már egy nagy lépést tettem kegyei elnyeréséhez. S igy folytattam : — Önről egy napilap tárczái azt a reklámot írják, hogy szellemes. Sajnos, az ott közölt mondásaiból ezt eddig nem vehettem észre, kérem, legyen szíves . . . S­ né — ennyi gorombaság hallatára — kissé meglepetve nézett reám. Csak egy kissé, hisz az őszinte goromba­ságokhoz hozzászokhatott. (Oh, a modern tárczairók hősnői elég gorombaságot nyel­nek le, sub titulo Őszinteség!) — Nagyságos Asszonyom! Mi lehet az oka, hogy Sudermann — Berlinben — a hazájában — megbukott, Bécsben, — az idegenben — sikert aratott, igen, a Pillangók harczával . . . ? S­ né, a szellemes nagyságos asszony, rövidesen gondolkozott s azt válaszolta, a­mit 100 ember közül 99 és 30 vála­szolna, s a választ mégis szellemesnek tartaná mindegyik. — Senki sem próféta a saját hazájában. Pedig a válasz — banális és hamis. Miért ? Mert 1) Sudermann — igenis — próféta a saját hazájában. 2) Mert már ez ok. — Ah, — válaszolta erre S-né — ho­gyan ? Hisz ön csak állít, de nem bizo­nyít. T. i. ő nagysága a hosszadalmas okos­kodásokhoz szokott vala. — Sudermann-nak, nagyságos asszo­nyom, nagy a pártja, sok a tisztelője. A­kik őt személyesen is megismerik, azo­kat még jobban magához, szelleméhez fűzi. Sudermann élő mintája, az úgyne­vezett nagy tehetségnek, kiket csak egy lépés választ el a génjétől, (ezt a lépést azonban már nem tudják megtenni!) — S ön ismeri őt személyesen ? — Nagyságos Asszonyom, ön roppant indiskrét. De kielégítem kívánságát, s meg­vallom: Sudermannt . . . — Nem ismerem . . . akarja ön mon­dani, — vágott közbe szellemesen S-né. — De sajnos, ellent kell önnek mon­danom Nagyságos Asszonyom, mert Su­dermannt ösmerem. Húsvét óta, az idén Velenczében találkoztunk . . . — Nos és ... ? — Hosszú szakállú úr, élénk, mozgé­kony, gyors társalgó . . . — Nem azt kérdem, mi az új darabja berlini bukásának az oka, ha őt annyira szeretik ? A darab rész ? De hát miért tet­szett akkor a bécsieknek? — Nincs nagyobb ellenség két oly író­­embernél, a­kik közös eszthetikai alapon állanak s csak egy árnyalat választja el őket egymástól. Ez az árnyalat, ez a nüansz a gyűlölet alapja. Hiszen mind­egyik arra esküszik, hogy ez a nüansz teszi tönkre az elvet, a szent eszmét, így vagyunk a Sudermann-Hauptmann német híveivel. Nagyságos Asszonyom! íme a rec­epczió kérdése. Az orthodoxok, hogy gyűlölik a neológokat?! Az orthodoxok­­nak nem kell a rec­epczió, mert a neo­lógnak kell. Ha az orthodoxnak kellene, nem keli akkor a neológnak. Sudermann, teszem, kissé megalkuszik a konvenczió­­val. Hauptmann szigorúbban realista. Az egyiknek a pártja tehát tehetségtelennek tartja a másikat, így történt most is. A Hauptmannisták többen voltak s az első előadáson megbukott a Sudermann-párt. De hogy kinek volt igaza — Bécsnek-e vagy Berlinnek, ezt meg kell tudnom, Nagysá­gos Asszonyom kívánja, hát felutazom Bécsbe. Hétfőn délután — két hírrel felfegyver­kezve — mentem el S-né jourjára. Hogy a históriai nevezetességű japáni szegletben magunkra maradtunk, S-né idegesen fel­kiáltott : — Nos? Győztek az orthodoxok s Berlinnek van igaza — feleltem. S-né megértett, de a szobában lévő s grande visitet tévő Blumenblauné asszony­ság — ki csak nemrég a prágai lottón nyert 100 ezer forintja révén vett fel a fülébe 2000 forintos boutont, — nem ér­tette meg szellemes válaszomat. — Nagyságos Asszonyom — fordul­tam hozzá, — e titkos beszéd azt jelenti, hogy a reczepczió megbukott és hogy Sudermann darabja előbbi darabjainál is gyengébb. MAGYAR GÉNIUSZ 255

Next