Magyar Könyvgyűjtő, 2003 (3. évfolyam, 1-10. szám)

2003-02-01 / 2. szám

Haben­­sua fata libeli /a bor fitofogidja A kritikust sokszor hasonlították már a hivatásos borkóstolóhoz. A borkóstoló borászati szakember (a kritikus, irodalmi szakember), de nincs előírva, hogy a borkóstolónak egyszersmind borter­melőnek is kell lennie. A kritikusnak sem kell feltétlenül költőnek vagy novellistának lennie. Igaz, előnyös, ha kipróbálta már, milyen erőfeszítésekbe kerül egy elfogadható mű előállítása. Nem baj, ha nem sikerült, fő, hogy megtanulta tisztelni az írói munkát, melyet aztán maga is igyekszik gyakorolni a kritikaírásban. Ha már a kritikus nem született zseniális költőnek, akkor legyen zseniális olvasó. Ha nem tudja biztosan eldönteni, hogy az-e vagy sem, még mindig van esélye: minél alaposabban olvas, és minél töb­bet megtanul elődeitől, pályatársaitól, annál jobban kifejlődhet a kritikai érzéke. A borkóstolók sokáig egyedül az ízlésükre hagyatkozva végezték munkájukat. A borkóstoló megforgatja szájában a bort, gőzét a garaton át fölküldi az orrába, kicsit csemcseg, és csak anny­it nyel le a nedűből, hogy meg ne ártson. S a jó bort sem átallja kiköpni: nem ítélkezhet mámoros fejjel. A borosgazdák és borkereskedők általában megbíztak a jó nevű borkóstolókban (sokszor maguk is azok voltak), de tudták, hogy a pusztán ösztönös, illetve tapasztalatokon nyugvó szakértelemnek megvan a határa. Kézenfekvő volt a borkóstolókkal szembeni fen­ntartás alapja: két borkóstoló nem mindig jut ugyanarra az ítéletre, legalábbis a finom eltérések esetében. S mivel a borkóstoló is ember, neki is lehet rossz napja... A 19. században, a tudományok századában igény támadt arra, hogy a borokat ne csak intuitív, hanem tudományos módszerekkel is ellenőrizzék. Ez - túlzás nélkül mondhatom - kopernikuszi vál­tozást hozott, ha nem is a kocsmárosok által forgalmazott italok feddhetetlenségében, de a megvizsgált borok ellenőrzésében. Családi könyvtárunkban őrizgetem nagyapám, néhai Alföldy Dénes könyvét, mely tudományos felkészültséggel próbált rendet teremteni a véletlennek és a szubjektív tényezőknek túlságosan kiszolgáltatott borkritika területén. Volt erre igény jócskán, hiszen a könyv keletkezésekor, 1880-ban (ezekben az években Arany János az „őszikém­”, Mikszáth Kálmán pedig A jó palócokon dol­gozhatott) nemcsak a borkereskedelem, hanem a borhamisítás is virágzott. Nem csupán a „vadkapitalizmus” oly ismerős állapota miatt, hanem azért is, mert akkoriban filoxérajárvány pusztította hazánk szőlőskertjeit, s az így megcsappant szőlőtermést bizony nemtelen anyagok hozzáadásával pótolták a borkereskedők. Nagyapám tehát­­ ekkor harmincegy éves „vegytudor, okleveles gyógyszerész és a temesvári állami főreáliskolánál a vegyészet tanára” - ahogy ezt feltüntette könyvének címe alatt (A bor vegy­­elemzése, különös tekintettel a hamisításokra) - mondhatni, úttörő munkát végzett. A korszak gondolkodására európai viszonylatban jellemző pozitivizmus követőjének látom, noha semmivel sem tudnám bizonyítani, hogy ismerte a gondolkodás történetének eme világáramlatát. De az is lehet, hogy egy régóta használt munkastílust követett (amelyet divatból pozitivizmusnak neveztek el az okosok). Ez pedig szinte kézenfekvő: először pon­tosan meghatározta azt, amiről tárgyalni óhajtott, majd analízist végzett, de attól tartózkodott, hogy túlzottan messzemenő következtetéseket vonjon le, és eljusson egy olyan fejezet megírásáig, amilyenre csak az elméletgyártók vetemednek, „A bor ideológiája”, vagy hasonló címmel. Először is tehát a bor definíciója. „Bornak nevezzük szorosabb értelemben azon szeszes folyadékot, amely minden más anyag hozzáadása és lepárlás nélkül a szőlő levéből szeszes erjedés útján önmagától képződik.” Ez bárkit eligazít arról, hogy amibe vizet öntenek, vagy amit almából, hullott szilvából, kukoricából, cék­lából vagy egyéb zöldségekből kotyvasztanak, az nem érdemli meg a bor nevet. Nagyapám nemcsak a bor, hanem a szőlő összetételéről is kimerítő vegyelemzést adott. Csupán a forgalomból kivont nyelvújításkori szavak kedvéért idézem, hogy mi mindenből tevődik össze egy átla­gos szőlőfajta: „A szőlő áll: mintegy 78,17% vízből, 0,59% légeny­­tartalmú anyagból, 14,36% szőlőcukorból, 0,79% szabad savból, 1,96% egyéb légeny nélküli vegyekből, 3,60% szőlőmagból és héjból, 0,50% nem illó szilárd alkatrészekből (hamu).” Ebből az alapanyagból kell készülnie a bornak. Olyan ez, mint író­nak, kritikusnak az anyanyelv. Ha ezt nem jól ismeri, hozzá se fogjon egy pohárka borféleség, akarom mondani egy szonett vagy egy novel­la kóstolgatásához. A szőlőszemekből kicsorgatott must azután olyan erjedésnek indul, amelynek során négyféle alkohol és több tucatnyi savféleség (pl. cser-, borostyán-, gubacs-, gyökönkesav) keletkezik. Kiválnak még a különféle „aljak”, olyanok, mint a mész és különféle fémek; „egyéb anyagok” címszó alatt glicerin, növénynyák, pectin, „fehérnyenemű anyagok” és - vörös bornál - „testanyagok, sőt némi zsiradék is. Ami engem meglep: „Az összetett aetherek rendkívül csekély mennyisége (1/30000 rész) képezi a zamatot (bouquet), képződnek pedig a szőlőmagban és szőlőhéjban levő zsíros olajból” A bor tüzetes vegyelemzése és az alkotórészek kimutatásának mód­szertani leírása után, a 130 oldalas könyvecske közepe táján következik A bor hamisítása című fejezet. Ez is definícióval indul. „Minthogy vegyészeti szempontból csak azon folyadék nevezhető bornak, amelyet a szőlő levéből szeszes erjedés útján, minden más anyag hozzáadása vagy valamely alkatrész eltávolítása nélkül nyerünk, következik, hogy: borhamisításnak vegyészeti szoros értelemben az mondható, ha a musthoz az erjedés előtt vagy a már kész borhoz bárminő anyagot adunk, vagy belőle elveszünk.” Megtudhatjuk továbbá, hogy a must feljavítása kedvéért a túlzottan gyönge vagy savas musthoz tiszta cukor adagolható, illetve a mustban levő savtartalom részben kivon­ható. (Máskülönben bor helyett könnyen ecetet kapnánk.) Ez még nem hamisítás. Nagyapám mégis hozzáfűzi: „Megjegyzendő azon­ban, hogy a javított (szigorú értelemben: hamisított­ bor, legyen az bár kitűnő, soha nem bírván olyan értékkel, mint a hasonló minőségű természetes bor, következik, hogy azt az utóbbi neve alatt elárusítani nem volna szabad.” A hamisítások leleplezésének módszere sokat fejlődött a 20. században. Régi barátom, Radnóti Sándor gazdagon dokumentált könyvet írt a képzőművészeti hamisításokról. Jó lenne, ha (Kölcsey nyomán) megírná a plágium elméletét is, hogy végre tisztán lássunk abban, hogy a posztmodern vendégszövegek címszó alatt hol végződik az idéző módszer, az utánérzés (áthallás), a beleérzés (parafrázis), és hol kezdődik a plágium. Magam azzal próbálkozom, hogy az irodalom kritikájában intuitív borkóstoló (impresszionista) módszereimet minél több vegyelemző metódussal, azaz filológiával egészítsem ki, hogy ne maradjak egészen méltatlan nagyapám emlékéhez. Alföl­di-F­ej­enc JTRagyar i6ön¥V egyűjtő

Next