Magyar Pedagógia 70. (1970)
1970 / 2. szám - FÖLDES ÉVA: Az újjászülető iskola
A vándorautók ebben is segítenek: felderíteni, hol ki az analfabéta. „Furfangos nyomozás folyik országszerte az írni-olvasni nem tudók után. A régi Magyarországon az volt a szokás, hogy az emberek azt szégyeltek, amiről nem lehettek, mint ahogy arra voltak büszkék, ami nem az ő érdemük volt. A múlt szokásai, beidegzései nem múlnak el egyik napról a másikra: még ma is szégyenkezik, bújkál, titkol, tagad az írni-olvasni nem tudó felnőtt Magyarországon. Meg kell keresni, nyomozni kell utána, ezer ötlettel, furfanggal, tapintattal, ügyességgel, de mégis csak fülön kell fogni őket és behozni a tanfolyamokra. Mint Volly ISTVÁNtól, a kiváló népdalgyűjtőtől, az analfabétizmus elleni Imre egyik szervezőjétől megtudjuk, az analfabéták kutatói bejárják az iskolákat, szövetségre lépnek a gyerekekkel, megszervezik a kutatóhálózatot...” Akik azonban megismerték a betűt, akkor úgy tűnt — egy életre szövetséget kötöttek vele. Kevermesen, a Viharsarokban hallottuk egy egykori uradalmi zsellértől: „Először az anyám tanult meg olvasni, ő olvasta fel az apámnak — ha esténként fáradtan hazajött a munkából az Egri csillagokat. Ez úgy megtetszett neki, hogy ő is elkezdett olvasni tanulni s azóta is szorgalmasan olvas ...” Az épülő új szolnoki Tiszahídról munkások szólnak be az arra haladó vonat ablakán: „Olvasnivalót, kiolvasott újságokat kérünk ...” Helyreállított iskola avatása, bölcsőde-, óvodaavatás olyan vidékeken, ahol azelőtt ilyesminek hírét se hallották. Minden hétre, minden napra jutott „esemény”. Ezek lassanként a hétköznapok eseményeivé váltak, s azután jött „egy vörösbetűs ünnep.” „A fiatal magyar demokrácia életében vannak szívderítő, lélekemelő vörösbetűs ünnepnapok, ilyen volt az első Dunahíd felavatásának napja s ilyen most az első demokratikus tankönyv megjelenésének ünnepe. A két ünnepnap lélekben, szellemben is igen közel áll egymáshoz, hiszen ez a tankönyv is híd a magyar történelmi múlt és a jelen között...” ,,S az új tankönyv nemcsak szép, jó, hanem olcsó is. „Tankönyv nem gond a diáknak, tíz forintért adnak hármat” — hirdetik a tankönyvátadás ünnepségére felsorakozó kisdiákok kezében a transzparensek. ,,Könnyen járunk iskolába, leesett a tankönyv ára” — olvassuk másutt. Boldog öröm csillog a kisdiákok szemében, amikor Ortutay Gyula kultuszminisztertől átveszik az első új, demokratikus tankönyvet. A jól végzett munka öröme ragyog az Egyetemi Nyomda munkásainak arcán, hiszen az ő áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy idejére elkészült az első magyar demokratikus történelemkönyv, amely mint Ortutay Gyula mondotta: „Külsőleg tetszetős, belsőleg értékes munka: a haladás szellemét és az emberi békét szolgálja.” Így kezdődött. . . A tanulság? Ennek elemzése helyett hadd iktassam ide végezetül egy kis írásomat 1949-ből: „A Szabadság-hídon megy át a villamos. A negyvenkilences. Délelőtt tizenegy óra felé jár, nem nagy a zsúfoltság, mindenkinek jut ülőhely. Mellettem két asszony beszélget — nem figyelem, miről, csak akkor figyelek föl, amikor az egyik méltatlankodását hallom. — Rettenetes ez, hogy ilyenkor télen beszedik azt a Petőfi-hidat. A nagynéném ott lakik a Döbrentei téren, s ahelyett, hogy egyenesen odamehetnék, most itt jöhetek körül . . . — Jövőre majd meglesz már a Lánchíd is — vigasztalja a szomszédnője.