Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1847-05-16 / 20. szám

311 conjuncturák közt fejlődve, az ész, jellem és kedély ritka ösz­­hangzását, s ebben egy szint oly ritka belső boldogságot tüntet fel. Kis azt a mesterséget értette, mit oly kevesen értenek: az élet virágaiból minden szem mézet kiszíni, töviseit pedig kerül­ni, vagy az elkerülhetetlent csendes lélekkel és megnyugvással viselni. E szerint ő az életet mindenkor derültebb oldaláról fogta fel, minden világos sugárt keblébe fogadott, minden legkisebb jó­­létet hálával vett el, míg a keserűségeket nem csak megbocsátotta, hanem el is felejtette. E kedélyes felfogás uralkodik a jelen köny­vön keresztül is, s ez okozza azon ritka-kellemetes hatást, me­lyet olvasása szül: azon nyugtató, keblünket e világ számtalan dissonantiáival kibékítő, hatást, melynek a jobb szív oly örö­mest engedi magát által;­a bizodalmatlanság,melylyel az élet fo­lyása bennünket elmaszlagol, bizodalommá olvasztatik által, csak ne kívánjunk többet az emberektől, mint tőlök várni okosan lehet, sőt gyakran méltányos; s ne várjuk összetett kezekkel a szeren­csét , hanem munkálva és fáradva magunk legyünk annak ková­csai. Tudjuk, kiképeztetésünkre és megelégedésünkre mennyit teszen a társaság, melylyel körülvétetünk: ne várjuk, hogy e kövületet az eset szője érdekünkben, hanem alkossuk azt minden magunk, hogy azt teljes mértékben ki is bányászhassuk. Ezen­­ ily tanulságokat vonand el az olvasó ezen oly érdekes, gyakran megillető könyvből: nem újak kétség kívül, de újra megalapítva egy általuk boldoggá lett ember sorsában. Ellép a mellett hogy emberismeretünket gazdagítja a könyv, a mennyiben számos e­­gyénnek jellemével és sorsával, mindenek előtt pedig a jeles szerző­nek egész mivoltával ismertet meg, ki nem mindennapi szeretetével a valónak, tehát a legnagyobb őszinteséggel, néha bizonyos kímé­letlenséggel maga iránt, állítja magát élénkbe; emberszeretetet is táplál bennünk, mi a világ jelen folyása mellett valóságos jó­tétemény , a­miért valóban nemesedve és megvigasztalva egy­szersmind teszszük azt le kezünkből. Néhány sor a bevezetésből jobban fogja éreztetni, mit vár­hat az olvasó ez Emlékezésektől. „Esmerem — igy ír I. 4. — mind polgári állásom, mind cselekedeteim, mind személyem cse­kélységét, mind talentumaim középszerűségét. De életem hosz­­szúra nyúlt, s ha nem a legszerencsésebbek, bizonyosan a nagyon szerencsések közé számláltathatik; s azért a velem közlött jóté­teményeket kívánom hálásan emlegetni. Sok szép örömök bol­dogítottak, s azokat a visszaemlékezés által újra akarom élvezni.

Next