Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-01-24 / 4. szám
MAGYAR SZÉPIRODALMmI SZEME. KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG. Pesten. jan. 24.1847. 4. sz. MIT TARTUNK AZ IRÁNYKÖLTÉSZETRÜL. Ha, mint sokan az újkoriak közt, az irányköltészetet a költészetnek valami uj alaknemeként kellene tekintenünk, oly alaknemként, mely a műben minden más művészeti elemen túluralkodik, amiért ezen elemnek előtolakodása az irányköltészet nevét szülé, ha mondjuk, az irányköltészetet így kellene tekintenünk, akkor és ily értelemben az úgynevezett írányköltészet, nézetünk szerint, nem létezhetik, mivel más, mint művészeti, czélnak túlemelkedése által, a mű megszűnik mi tenni. Mihelyest azonban a kérdés úgy intéztettetik hozzánk, vájjon bizonyos különspeciális) iránynak lehet-e helye a költészetben még a szoros értelemben vett és tiszta költészetin kivül? akkor azt hiszszük, hogy e kérdésre nem csak igennel felelhetünk, hanem még azt is hozzá kell tennünk, mikép csak igen kevés költeményt foghatunk mutatni, p. a lyrai tiszta szemléletű, melynek a tiszta költészetin kívül valami méls mellékiránya ne volna. A józan critica állítja, hogy a költészet nem eszköz, hanem czél és ez koránt sem puszta szólásmód vagy phrasis; hanem ez állítást ugyanazon értelemben kell vennünk, minőben a teremtést (das Schaffen) a teremtettre nézve: nem eszköznek hanem czélnak; mert valamint az egész művészet, úgy a költészet sem egyéb teremtésnél, nem ugyan anyagilag, hanem alakban, mivel a költészet anyagát érzéki tapasztalataiból veszi ugyan a költő, de ezen anyag, mint kész substratum, még nem mehet át a költészetbe, hanem azt a tárgy, az anyag és alak szerint, melyben, és az eszközök szerint, mikkel működik, a művészetnek egészen újra kell átalakítania, újra alkotnia, szülnie, vagyis alakilag teremtenie. A művészet tárgya az emberinek előéillítássa, mert ott is hol a művész a természet, úgy nevezett, holt tárgyait festi, avagy