Magyar Tanügy, 5. (Budapet, 1876)
1876 / 1. szám
3 natió alakjait csak mondatban lehet megvilágítani, ige nélkül meg nincs mondat. Hamarjában egy kis conjugatióra kell tanítani a fiút. Előrántják amo-t. Az okot itt se kérdezd. Végig conjugáltatják az indicativus praesensében. Következik canto és egy sereg más, melynek megint semmi egyéb köze egymáshoz, mint hogy mind egy kaptafára megyen. No most a példák. Luscinia cantat. Alauda cantat. Ancillae cantant, így végig, mindig forma, megint csak forma és semmi, de semmi tartalom. A fiú hamar átlátja, hogy ezzel tulajdonkép csak bolonddá tették, mert hiszen ez is csak declinatio, csak a casusok rendje változik. De mikor ő már úgy is tud decimálni, mire való még ez is ? Azontúl csak azért declinál, mert a tanár parancsolja, s csak azért fordít, no mert hát a tanár ezt is parancsolja. Az érdekeltségnek vége. Hasonló cerimoniák közt következik a második, harmadik, negyedik, ötödik declinatio, aztán a melléknevek, névmások, számnevek, végre az ige, persze egy hazámban minden időben és módban s szépen egymás után első, második, harmadik, negyedik conjugatio szerint. Ez egész idő alatt természetesen egyetlen egy ép, egészséges tartalmas példát nem lát a fiú, hiszen a syntaxist csak azután fogja tanulni s így mindaddig nem lehet vele olyan mondatot fordíttatni, melyben a syntaxis ellen véthetne. Azt pedig csak úgy lehet elkerülni, ha a legegyügyübb példákat adják a kezébe. Már most képzeljük, hogy ugyanaz a gyerek, ki a magyar órákban a legjobb magyar költőktől olvas szebbnél szebb verseket, a latin órákban a lauda cantat és a szolgáló énekes-féle ürességekkel foglalkozik. Kap az elméletben mondatrongyokat s a gyakorlatban beszédfoszlányokat és még hozzá milyeneket! Ezekből aztán alkosson egészet és okosat. A syntaxis tartalmasabb példákat hoz ugyan, de szinte csak egyes, kiszakított, bajuknál fogva odarántott mondatokat. Persze, hogy itt is a szabály az első s a példa mintha, csak egyes hitetlen Tamások miatt volna; ha nem hiszik, ott láthatják a példán a szabály igazságát. Csak úgy repítik a sült galambot a fiú szájába, az tehát nem is tehet egyebet, mint hogy kellő időben kilássa, ha ugyan azt is megteszi, mert sokan megesik, hogy már a formák tanulásánál megcsömörlött. Ez tehát az a híres, mint az értekező nevezi, deductiv (?) módszer. Egyik hibája, hogy a grammatika synthetikus menetét követi s igy a nyelvet, minthogy ez nem fejlődött az ő kategóriái szerint, előbb agyon kell ütnie, aztán földarabolnia s így mutatnia a tanulónak. De azért abban a tévedésben él, hogy valóban a nyelvet demonstrálja, pedig még a cadaverének is csak egy-egy koncát mutogatja. Egészen hibás fölfogást is olt a növendékbe. Mikor ez a nyelvbeli törvényeket mindig a nyelvtől elszakítva látja, nem is gondolhat mást, mint hogy nem élnek a nyelvben hanem mint valami magasabb, külön fölötte lebegnek. E ferde nézettől aztán soha sem szabadul. De főhibája e módszernek mégis az, hogy a tanulókban elöli az öntevékenységet s azzal minden tanítás alapját, az érdekeltséget. A fiúnak kész rendszert ad, a melyhez ez semmivel sem járult, szókat és szóalakokat, melyeket ez soha összefüggésben nem látott, kész szabályokat, melyeket ez soha meg nem figyelt végre utólagos szemléltetésül oly példákat, melyeket ez nem saját olvasásából nyert. Mind idegen abstractió, ami a gyermeket vagy épen sem, vagy legalább nem tartósan érdekli. Ha szerencsére az utólagos szemléltetés nem járulna hozzá s így a fiú az előbb hiányzó tapasztalatot utólag nem szerezné meg, a nyereség se több se kell.