Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 6. (1881)
1881 / 2. szám - ***: Olasz dráma Petőfiről
1,68 OLASZ I RÁMA PETŐFIRŐL, hymnust zengve, harmaid mély viszhangját fölkelthetni s nem fog többé szívemben fölhangzani a múzsák és Ámor szava, mely eddig röpke életemnek állandó lángja volt. Isten veletek, kedves fiam, szeretett hitvesem ; enyhe dombok kellemes szellői; Kárpátjaim magasztos bércei, parti mocsárok gólyái s szülőföldem völgyei ölében a fű között messze futkosó szilaj csikók! — És te, isteni nap, ki diadalmasan kocsizol át az égen és hirtelen keresztül lebbensz hazám fölött, rántsd meg aranyos gyeplőidet s tekintsd: mennyi a szerencsétlenség, mennyi a vér és az ellenség vasától hány hős van ledöntve porba! S ha ezzel némi szánalmat keltünk súlyos végzetünkért, beszéld el a föld valamennyi népének, kik mellett csak utad elvezet, oh beszéld el szomorú sorsát hazámnak s azoknak, kik már a sírban nyugosznak. — Röpke árnyékként a szülőföldtől messze leszek kénytelen bolyongani, de vad, engesztelhetetlen és rémítő leszek zsarnokaival és árulóival szemben, míg csak le nem csap a csillagokból az ég haragja. (Szünet, azután figyelve:) De mi az ? Nem, nem csalatkozom ! Miféle érthetetlen zajt hallok ? . . . Nyugtalan paripák nyerítése, sisakok csattogása, acélok villogása, düh- és örömkiáltások! . . . Ah, végre megérkezett a szent harc napja ! (Elcsöndesedik, melle küszködik a nehéz lélekzettel, majd összeráncolt homlokkal élesen tekint a távolba .) Kit látok amott ! Ki kel ki sírjából ! (Nyugtalanul előtörekszik:) Ki közeledik amott fegyverek fényében s a harag villámával szemében, hogy a harcot újra kezdje: (Kitörő örömmel:)