Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 1. (1883)
1883 / 9. szám - Vutkovich Sándor: Petőfi Pozsonyban - Csiky legujabb szinmüve
KOSZORÚ gyünk az illetőhöz. A ház elé érve, csodálkozással veszszük észre, hogy a kapu előtt egész hálom kődarab van. Mindegy, áttörtetünk rajta, és beérünk a pitvarba, melyben szerteszét egy pár gerenda meg fatuskó hever. Megbotlunk bennök, de aztán szerencsésen átugorva a sok akadályt, végre becsengetünk a lakás ajtaján — igaz, hogy kissé boszankodva a házigazda furcsaságán. Belépünk a salonba, ahol lekötelező szívességgel fogadnak bennünket, leültetnek a dúsan megtérített asztalhoz és fóltartanak pompás étellel, itallal. Lakoma után eltávozunk, és nagy boszankodásunkra megint csak át kell ugrálnunk azon a sok gerendán, meg fatuskón, megint csak át kell gázolnunk azon a kőrakáson. „Furcsa egy ház!“ gondoljuk magunkban, és jobban szemügyre veszszük. Hát ime, a teteje rozzant zsindelyekből van összetákolva, a falai meg hüvelyknyi vastagságú deszkákból. „Szörnyűség!“ mondogatjuk, „hiszen ez a ház nagyon silányul van fölépítve ! . . . Hanem a salonban mégis jó ebédet kaptunk ! “ A Csiky darabjában ez a salon, melyben olyan jó drámai ebédet kaptunk, a második felvonás. Az elsőben léptünk be a házba, a harmadikban hagytuk azt ott. Nézzük már most meg, mifélék azok a gerendák és fatuskók, melyeken át kellett ugrándoznunk, hogy hozzájuthassunk ahoz a jó ebédhez; vizsgálgassuk azokat a gyönge deszkafalakat, azt a rozzant fatetőt; aztán pedig betlizzük végig azt a menüt, melyet a salonban elénk tálalt a házigazda. Csiky Gergely legújabb drámai „épületének“ főhibáját egy kiváló kritikusunk abban találta, hogy rossz mint irány darab. Márpedig ez szerinte nagy baj, mivel Csiky épen iránydarabot akart teremteni! E vád kissé különös. Miből következteti azt a bíráló, hogy mit akart a szerző? Azt írta talán a színlapra: „Bozóti Márta, irány szinmű az uzsora ellen“? Nem. Nyilatkozott talán, hogy: „Tisztelt közönség! Méltóztassék e darabot az uzsora ellen intézett tendenciózus műnek tekinteni!“? Esze ágában sem volt. Nos hát akkor mi alapon fogja rá a kritikus, hogy iránydarabot akart alkotni, mégpedig épen az uzsora ellen ? A színműíró csak ritka esetben tűzheti azt ki feladatául, hogy megfejtsen egy társadalmi problémát, vagy rámutasson arra a gyógyszerre, melylyel szerinte valamely bajnak elejét lehetne venni. Nem vezércikkíró ő, aki pertradálva egy napi kérdést, kell hogy pozitív vagy negatív irányban valami végső megállapodásra jusson, valami thesist kimondjon! Ő a mostani társadalomból veszi alakjait és viszonyait, mert tudja, hogy a közönséget ezek érdeklik leginkább. De nem mondja: „Uraim! Én most borzasztó példákban fogom elétek állítani az uzsora pusztító hatását. Nektek, uzsorások, megmutatom, hogy végül mégis csak pórul jártok! Titeket, kik még nem vagytok az uzsorások áldozatai, arra figyelmeztettek, hogy ne írjatok alá váltót, mert ime látjátok X. Y. és Z. példájából, hogy ez az út az anyagi és erkölcsi tönkrejutáshoz vezet!“ Márpedig némely kritikus, úgy látszik, ezt kívánja a drámaírótól. A „Budapesti Hírlap“ fője példép ebből a szempontból rosszalja Csiky Gergely alakjait; demonstrálja, hogy azok nem alkalmasak arra, hogy az író bennök mutassa be az uzsora pusztító hatását, mivelhogy részint könnyelműek, részint pedig ostobaságból keveredtek adósságba. Épugy járt első úr a „Cifra nyomorúság“ bírálása alkalmával; itt is azt bizonyítgatta, hogy Csiky alakjai jobbára léhaságból jutottak bele abba a „cifra nyomorúságba“ és így nem jól reprezentálják a társadalmi baj áldozatainak fajtáját. De hát ez a cél itt is úgyszólván csak rá volt tukmálva a szerzőre ! Ha az ő emberei igazi emberek, minek azt fürkészni tudákos tekintettel, jó példákat hozott-e fel olyan szabályra vagy thesisre, melyet tulajdonképen ki sem akart mondani ? Indokolatlannak tartom hát minda két vádat, melylyel az említettem kritikusok Csiky ellen támadtak. Nem az a „Bozóti Márta“ főhibája, hogy nem felel meg az iránytű követelményeinek, hanem a rossz fundamentum és a rozzant tető. — Bonyodalma lehetetlen alapon épül és a csomót nem oldják benne fel, hanem egyszerűen ketté vágják — karddal. Minden színdarabban ez a két legfőbb nehézség: csinálni olyan expositiót, melyből hatásos actio fejlődhetik, és aztán az actiot drámailag befejezni. E két célt az író többféleképen szokta elérni: vagy igaz az expositió, de belőle természetszerűleg nem fejleszthetők hatást keltő jelenetek — ez esetben maguk e jelenetek lesznek valószínűtlenekké ; vagy nem igaz az expositió, de belőle igenis természetszerűleg fejlődhetik hatásos bonyodalom — ez esetben az illető