Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 10. (1943-1944)
1944 / 4. szám - Kállay Miklós: Petőfi, Kossuth, Ady (Ünnepi beszéd)
PETŐFI, KOSSUTH, ADY ÍRTA: KÁLLAY MIKLÓS Soha nem húzta még március, az ifjúság, a szabadság, a fiatal erők zsendülésének, hónapja ilyen nehéz, szorongásokkal teli esztendő szekerét. Egy minden előzőnél rettenetesebb háború ötödik esztendeje ez. A világ tele van szenvedéssel és pusztulással. De mindezeknél gyötrelmesebb a teljes bizonytalanság, amelyben élnünk kell. Ki tudja, a szent világszabadság felé megyünk-e, amelyért egyik nagy költőnk életét áldozta, vagy a nagyszerű halál vár, amelyről egy másik komor napjainak váteszi sejtésével álmodott. Csüggednünk, vagy éppen kétségbeesnünk mégsem szabad. A léleknek vannak erőt adó forrásai, amelykből a legnehezebb órákban meríthet. Éppen ebben a vészterhes esztendőben három tündöklő magyar nagy emléke sugárzik felénk, kivételes fénnyel. Most száz esztendeje, hogy Petőfi Sándor, nemcsak a legnagyobb magyar lírikus, hanem a világnak is egyik legcsodálatosabb lángelméje, igazán költővé született első verskötetének s, a népköltészet minden tündérigézetével bűvölő János vitézének megjelenésével. Kossuth Lajos, a magyar függetlenségi harcok százados sorának utolsó nagy vezére, most ötven éve hunyta le szemét hosszú száműzetése után Torinóban, amely azóta romokban hever. És most huszonöt éve halt meg elborult lélekkel, összeroppant idegekkel a magyar fajta lángoló szerelmese, sorsunk terhének jós megérzésű hordozója olyan idők kapujában, amelyek a maiaknak minden félelmes bizonytalanságát méhükben hordozták. Ketten közülük ugyanazokban a válságos napokban éltek, együtt küzdöttek más utakon, talán más szellemben is, de ugyanazzal a mindenre elszánt bátorsággal s a lélek teljes odaadásával azért, amit a nemzet és a nép legdrágább kincsének tartottak: a szabadságért. A harmadik majd egy századdal későbben jött, olyan időben, amikor látszólag a szabadság és a jólét arany napjában sütkérezett az ország, de érzékeny lelke megsejtette a látszatok festett falai mögött leskelődő gonosz rémeket, s azokat a félelmes erőket, amelyek íme elszabadultak láncaikról. Nagy emlékük most, a véletlen, vagy talán inkább a gondviselő akarat jószándékából egyszerre lobbantja elénk világítófáklyáját, egyszerre dörömböl lelkünk falán, hogy eszméltetőnk, megerősítőnk, acélozónk, esetleg talán szószólónk is legyen ezekben a napokban. Magunk megnyugtatására, magunk vigasztalására, magunk megvilágosítására kell most emlékezni rájuk. Mind a három költő volt, álmodó, szépet, nagyot merő, de egyben a valóságot is kemény kritikával lemérő si vele férfias keménységgel szembenéző. Mind a három költő volt, kettő Istenadta tehetségénél és hivatásánál fogva, a harmadik a belőle áradó mágikus erő hatalmával s egy ország és nép egész szándékát, vágyát és reményét átérző lángolásával. Mind a háromban a legizzóbb tűzzel égett hazájának, népének, fajtájának szeretete, de egyben az egész emberiségé is. A gyűlöletet is szeretetük túlsága, fajtájuk, népük szó- 129