A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-06-03 / 23. szám
1. kötet. BUDAPEST, 1877. junius 3. 23. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. EGY CSEPP Víz. (Beszélyfüzér.) (Folytatás.) A szegény, lelkében már megtört, agyonzuzott nő a lökésnek ellenállni nem bírva, különben is martirszerü önmegadással, mint öntudatlan anyag vetődött a nagy tölgyfaasztal felé, s annak sarkán halántékát zúzta be. — Egyet sem sikoltott, fájdalmas, rövid néhány nyögést, s egy-két szaggatott hörgést hallatott, s aztán élettelenül terült el a padlón. Sebéből özönlött a vér .... Borzasztó látvány ! . . . . szemei nyitva maradtak. — a fájdalom kifejezését öltötték magukra, semmi szemrehányás nem látszott bennök. A szörnyű tett hamar eszére térítette az apát. Belátta cselekedete iszonyúságát. „Mit követtem el?“ — „Hogy is ölte volna meg ő, hisz úgy szerette mint én“ — „szemevilága volt, mint nekem !“ ... Tántorgott, mint a részeg .... „Tán még él“.............Lázas sietséggel látott a nő után, — felkapta karjaira, kivitte a hóra, — ott mindjárt a tornác előtt egy kupac hó, víz is elég a csurgásban, — hóval, vízzel mossa neje sebét. Ha szörnyűséges állapotában kis vizsgálatra képes lett volna, ott a csurgás fenekén a sárba benyomva, megtalálta volna fiacskája komor arcképét. Most nem látott, sem hallott! . . . A nép fiai, s különösen az erdők és puszták lakói, kik majd kizárólag önsegélyre vannak szorítva, a testi sérülések eseteiben sok ügyességgel bírnak, ezt egymástól gyakorlatilag sajátítják el és némelyeket a tapasztalás is sokra megtanít. Ezek közé tartozott a csősz is. Ha orvos lett volna kéznél, az sem tehetett volna többet a nő feltámasztására. Az apa azonban hamar meggyőződött, hogy minden kísérlet hasztalan. Mereven felállott, dúlt arccal szemlélte nejét, — kitörtek könyei, sírva vetette magát a hullára, átkarolta, ezeret csókolt rajta, — karjai közt a holt nővel fetrengett a havon és gázolta szét a halmot. Végre felállott, berohant fiacskájához, annak hulláját karolta fel, s mintha agyon akarná magát szeretni, nincs az apai szeretkezésnek oly cselekvénye, melyet mind sorban gyakorlatba ne vett volna kis fiacskáján. Végre, mint ki dolgát végezte, merően felállott, még egy tekintetet vetett a kicsinyre, még egy csókot ajkaira, és aztán rohant kifelé. — Valamit elhatározott. Künn mégegyszer letérdelt neje elé, felkarolta, ajkain hosszút csókolt, s még egyet utoljára tátongó sebén, és rohant, mint egy eszeveszett a ház mögé. Ott száradtak a kipányvázott ruhaneműek A kötelet megkapta, s azon izmos tenyerével nagyot rántott. Ha valaki látja, azt kell hinnie, hogy dühösségében a fehérruhát akarja leszórni, széttépni. — Nem, — a kötelet akarta elszakasztani. De bár nagy ereje volt, nem sikerült neki, mert a kötél új és erős volt, — hanem a nagy rántásban végig csúszott tenyerén, s azt megégette, róla a bőrt lehorzsolta. Előkapta lázas sietséggel zsebkését, annak élét vetette a kötélnek és egész erővel rántotta maga felé, hogy egy metszéssel kettévághassa. Ez sikerült is neki, de a rántást oly erővel tette, hogy keze a késsel feltartóztathatlanul saját arca felé ütődött, s azon nagy sebet ejtett. A kést az erdőbe, a hó közé, messzire eldobta. — A fáról lecsüngő kötélvégre hurkot kötött, és ... . 45 OH MI SZÉP (Kiadatlan költemény.) Oh mi szép a vándorélet ... oh az Irigylendő vándormadarak! Nem tudják ők, nem tudják mi a tél, Egy tavaszból másba szállanak. Vándorolni . . . vándorolni, mint a Fecske, mint a gólya, szabadon, Add e sorsot én nekem teremtőm, Hajdan ez volt a kivánatom. Oh mi szép a házi élet ... oh az Irigylendő házi madarak! Mit törődnek ők téllel, tavaszszal ? Fészkeikben olyan boldogak. Házasodni, házasodni . . . élni, Halni a szerelmi láncokon : Add e sorsot én nekem teremtőm ! Mostan ez az én kivánatom. (1845) PETŐFI SÁNDOR.